Az utolsó pofon megáll a levegõben, a nyomozó az órájára néz, visszagyûri az ingujját és leroskad a székbe.
- Tudja, melyik állat hord faszt a hátán? - kérdezi fáradt kíváncsisággal, miközben a mennyezetre fordítja a vallatólámpát, és bekapcsolja a ventilátort. A szórt fényben megváltoznak a vonásai: az árnyékvetõ inkvizítor köpcös mókamesterré puhul. Megpróbálom laza mozdulattal lesöpörni mellkasomról az Optima írógépet, felkászálódni a vérpöttyözte olajzöld linóleumról, és elegánsan elhelyezkedni a vaslábú, mûbõr borítású, szürke széken, amin négy és fél órás beszélgetésünk elsõ húsz másodpercét töltöttem. Persze csak görcsös grimaszra, sajnálatra méltó erõlködésre futja: mint valami vénember a gyógyszertárban, miután elájult, majd magához tért, és igyekszik kivédeni a segítséget. Mert azt hiszi, van benne tartás. Volt benne valaha is? És bennem?
Négykézláb araszolok a székig, kezemet átvetem az ülõkén, úgy maradok. Mint a kitömött róka, sunyira metszett üvegszemmel. Nem árultam el a barátaimat, igaz, nem is kérdezett a barátaimról. "rákon át csak azt üvöltötte, miért, miért, miért. Két fogam bánta, amikor visszakérdeztem, mit miért. Amikor elvesztettem az eszméletem, és kívülrõl láttam az ajkamon csordogáló párhuzamos vércsíkot, hatalmas hõsnek éreztem magam. Élveztem.
De most csak a linóleum látványát. Különleges minták kelnek életre, rajzfilmek. A szemüveges, vigyorgó pókot magával rántja az örvény, hínárba gabalyodik, az aranyszínû, zöld és rozsdás indák olyan erõsen markolják, hogy deformálódik, függõlegesre vált, tenyérbe mászó vigyorát méltatlankodóra cseréli. Hogy lássam a folytatást, igyekszem felvenni a megfelelõ szöget, de túlságosan izgágára sikeredik a mozdulat. Leverem az asztalon heverõ családi fotót, az elõzõ kihallgatások jegyzõkönyvét rejtõ, félfamentes, mégis rózsaszín papírdossziét és a nyugati típusú kazettás magnót. A nyomozó csak legyint, magunk közt vagyunk: két civil, bár az egyik civil ruhás.
A földön heverõ magnó láttán valami azt súgja, ezeknek komoly kazettáik vannak, természetesen hifiben, króm-dioxidon. Sok-sok album, amirõl nekem legfeljebb nyúzott huszadik kópiám, ha egyáltalán: Velvets, Iggy, Eno. Trabant. Biztos vagyok a dolgomban, kell hogy legyen nekik. Bûnjelek. Legalább az archívum kedvéért. Hobbiból. Aztán elképzelem a nyomozót, ahogy a Venus In Fursöt (Velvet Underground, 1967) dúdolgatja. Vicces.
Az már kevésbé, hogy még egyszer megkérdezi:
- Na? Melyik?
De most legalább látom az arcát. Alapvetõen gyûrött, de a kíváncsiság belevasal egy-két emberi vonást. "Shiny, shiny, shiny boots of leather / Whiplash girlchild in the dark / Clubs and bells, your servant, don't forsake him / Strike, dear mistress, and cure his heart." Elképzelem, ahogy kecses mozdulattal átkarolja a fõnöke lábszárát, fejét a csizmára hajtja, befordul, és finom mozdulattal nyalni kezdi a ragyás gumitalpat. Énekeljünk valamit, javasolja a fõnök, nyalás közben hogyan, fõnök, kérdez vissza, erre a fõnök, na melyik állat hord faszt a hátán.
- Nem tudom - mondom, mint már annyiszor az elmúlt négy és fél órában.
A nyomozó arca elkomorul.
- Van egy visszatérõ álmom. Nem mintha bárkire, pláne magára, de ha már így összemelegedtünk. Kérem, hallgasson végig! Nagy társasággal ünnepljük dr. *** névnapját dr. *** lakásán, mondom, nagy társaság, mindenki ott van, mindenkinek akad egy jó vicce. Mielõtt rám kerülne a sor, érzem, szarnom kell, szólok a dr. ***-nénak, merre a mosdó, valaki megkérdi, mi van, beszartál? Röhögés. Velük röhögök, sõt röhigcsélve lépek dr. ***-ék mosdójába, de az olyan csodálatos, hogy a látványtól potyogni kezd a könnyem. Letelepedek a csupaüveg vécére, egyre könnyebbnek érzem magam. Megemelkedem, föl, egészen a plafonig. Apró ponttá zsugorodik a mosdó, térkép a táj, éppen élvezném a különleges helyzetet, amikor motoszkálást hallok, és a vendégsereg szinte bezúdul az ajtón. Hõzöngenek, káromkodnak. "Köszönés nélkül elmegy, sõt még a vécét se húzza le! Hogy lehet valaki ekkora paraszt?" Megpróbálok jelet adni odaföntrõl, hahó, itt vagyok, de hiába. Nem hallják a hangom, fintorognak, zrikálnak. Pocskondériáznak. Érdemeimet megkérdõjelezik. Nem csoda, hogy pánikrohamot kapok, miközben süllyednék szégyenemben, de nem lehet, mert lebénulok. Tudja, milyen az, mozdulni sem tudni?
- Sejtem.
- Dehogy sejti. Semmihez nem fogható, semmihez nem hasonlítható. Már-már halál közeli.
- És az álom?
- Hirtelen lesz vége. Csörög az óra, vagy csak úgy, minden átmenet nélkül. Azt hiszem, lényeges, hogy hirtelen. Na mit szól hozzá?
- Mondhatta volna korábban is. De a viccet nem fejezte be.
- Arra nem emlékszem. Egyetlen viccükre sem emlékszem, pedig velük röhögtem.
- És az elõzõre? Melyik állat hord faszt a hátán?
- Haha, nem tud megfogni. Hát a rendõrló! Ez régi, ezt ismertem.
Amikor fölém hajol, hogy egyenesbe kerítsen, még akkor is azt hümmögi, nem tud megfogni, nem tud megfogni. Szerencsére õ sem. Összerezzenek, és ennyi energia éppen elég, hogy kibéküljek a lehetetlennel: sikerül talpra állnom. Mielõtt megint összerogynék, a nyomozó belém karol, és az ajtóig kísér.
- Nem lehet eltéveszteni a járást. Égve hagyom a folyosón a villanyt. Tudja mit? Ha legközelebb jön, néhány jó zenét is mutatok.
