Ellensúlyok
A szellemes publicisztikáiról ismert, amúgy az ismeretlenség kényelmes homályába húzódó Pozsonyi Aranka legutóbbi írása (Csak az ököl, Magyar Narancs, 2004. október 28.) késztetett arra, hogy a megkezdett cikk címében áthúzzam a többes számot, és egyetlen ellensúlyra, az MNB-re korlátozzam magam. Ettõl még az sem tántorított el, hogy P. A. en bloc minõsítette a magyar sajtóban megnyilatkozó közgazdászokat, így köztük engem is: értelmes és elfogulatlan egy szál sincs közöttük. Ám legyen: akkor most visszaélek helyzetemmel, és butácska, ámde elfogult véleményemet a Narancs olvasói elé tárom. Elfogultságom nem abból fakad, hogy régóta tagja vagyok az MNB felügyelõbizottságának, hiszen az eleve nem foglalkozhat a monetáris politika magasröptû kérdéseivel. Elfogultnak (pontosabban: ingerültnek) legfeljebb azért minõsülhetek, mert kutatóként még régebb óta foglalkozom a jegybankokkal, így például a jegybanki függetlenség kérdésével is, ezért könnyebben felhúzom magam, ha e témában hazugságon kapok valakit, mint az ügyben megszólaló politikusok, szakemberek és újságírók többsége, akik láthatóan nem vértezték föl magukat kellõ szakmai ismerettel. (A legszebb eset Varga Mihályé, aki elsõ elítélõ nyilatkozatát akkor tette meg, amikor bevallottan nem olvasta még a törvénymódosító javaslatot.)
Néhány mondatot azért meghagynék a félig megírt Ellensúlyokból. Például a következõt. A kormánnyal szemben ellensúlyt ké-pezõ intézmények (a köztársasági elnök, az Alkotmánybíróság, a Leg-felsõbb Bíróság, az ügyészség, az országgyûlési biztosok, az Állami Számvevõszék, az MNB) nem ellenzékiségük miatt ellensúlyok, hanem azért, mert minden politikai és gazdasági érdekcsoporttal szembeni függetlenségük lehetõvé teszi, hogy kizárólag az intézmény célja érdekében tevékenykedjenek és döntsenek. Aztán meghagynám a következõket is. Az alkotmányozók szándéka ellenére az élet másként alakult, mint ahogy a rendszerváltó elitek megálmodták. A konszenzus már 1990 nyarán-õszén felborult, és soha nem tért vissza a rendszerváltás "kegyelmi" állapota: a késõbbiekben megválasztott ellensúlyintézmény-vezetõk között alig találunk olyat, akit a kormány és az ellenzék konszenzusával, szakmai alapon jelöltek volna. (Ilyen örvendetes kivétel a Gazdasági Versenyhivatal elnöke, akit emdéefes "eredete" ellenére éppen a napokban javasolt újraválasztásra a szocialista kormányfõ.)
Az MNB esetében többnyire valóban az ököljog érvényesült; ebben igaza van P. A.-nak. Ha törvényes is, de ronda dolog volt Antall Józseftõl, hogy a hatpárti egyezség alapján kinevezett Surányi Györgyöt ejtette, és helyébe egy miniszterét jelölte. Ha törvényes is, de ronda dolog volt Horn Gyulától, hogy Bod Péter Ákost kiszekálta székébõl. A legrondább magatartást azonban Orbán Viktor kormányfõ és Járai Zsigmond pénzügyminiszter tanúsították, amikor a törvényesség határát súrolva (sokak szerint átlépve) avatkoztak a független jegybank életébe: Orbán évekig nem nevezett ki alelnököket, Járai pedig prémiummegvonással büntette az utolsó hivatalban lévõ alelnököt. Az pedig a világ legetikátlanabb lépése volt, amikor a várományos elnök, Járai, úgy szabta át a törvényt, hogy az összes, a függetlenség jegyében hat évre bebetonozott döntéshozóra Orbán vagy õ tehesse a jelölést. Kétéves ügyeskedés gyümölcseként 2001-re a jegybanki függetlenség uniós normája az MNB esetében önmaga paródiájává változott.
(Elfogult és butácska) véleményem szerint ettõl a ténytõl nem szabad elvonatkoztatni a most botrányossá fajult törvénymódosítási javaslat megítélése során. A Járai pénzügyminiszter vezényletével újraszabott törvény olyan megoldást vezetett be, amire nem volt és azóta sincs példa az uniós gyakorlatban. Akkora hatalma ugyanis - a mai magyart kivéve - egyetlen bankelnöknek sincs (és, Járai állításával ellentétben, a 2001 elõtti hazai gyakorlatban sem volt), hogy beosztottjain kívül a független Monetáris Tanács tagjait is maga választhassa meg. P. A.-val szemben állítható: nem "sok helyütt belefér" a függetlenségbe, hanem az a tipikus megoldás, hogy a tanács tagjait a kormány vagy kormánytag (esetleg a parlament) jelöli.
Éppígy hiba volna elvonatkoztatni attól, hogy a miniszterbõl átvedlett jegybankelnök már 2002-ben tanújelét adta annak: a bank monetáris politikáját képtelen függetleníteni a politikától. A kormányváltás pillanatában dokumentálhatóan bekeményített az addig megengedõ pénzpolitikát folytató jegybank. Attól is nehéz elvonatkoztatni, hogy a mostani szisztémában (tehát bankelnöki javaslatra) megválasztott döntéshozók sorozatosan hoztak súlyos pénzügyi következményekkel járó rossz döntéseket, amelyeket még a bank elnöke is elismert. Ugyanezen elnök kommunikációja idõnként nemcsak a szakmai hozzáértés, hanem az elnöki felelõsségtudat hiányáról is tanúskodott. Ilyennek minõsíthetõ az, hogy amikor az MNB beszámolóját leszavazta a parlament, akkor az elnök még sajnálkozását sem fejezte ki. Az elnöki felelõsségtudat hiányát jelzi az a múlt heti eset is, amikor a miniszterelnökkel folytatott konzultációinak részleteit egy szakmai konferencia nyilvánossága elé tárta, miközben dehonesztáló megjegyzéseket tett a Monetáris Tanács most hivatalban lévõ tagjaira.
A felelõsségtudat hiányát jelzi az is, hogy miközben idehaza látványosan aggódik azért, nehogy a törvénymódosítás terve megingassa a befektetõk bizalmát a magyar forintban, külhoni nyilatkozataival, amelyek ráadásul nem állnak összhangban a tényekkel, maga próbálja aláásni ezt a bizalmat. A Reutersen keresztüli üzengetés hatására a Reuters által megkérdezett elemzõk jelentõs része (a 19 megkérdezett-bõl válaszoló 11 közül 7) a jegybanki függetlenséget sértõnek minõsítette a törvényjavaslatot (ez azért nem egyhangú minõsítés, kedves P. A.!). A válaszadók hozzá nem értését minõsíti, hogy a 7 között voltak brit elemzõk is, akiknek nyilván fogalmuk sincs arról, hogy saját nemzeti törvényük nem ad kisebb szerepet a kormánynak, mint a botrányt kavart magyar javaslat: ott a 9 tanácstagból 4-et direktben a pénzügyminiszter jelöl, 2 esetben pedig konzultációs jogot kap; nálunk a 11-bõl 5-öt jelölhetne a kormányfõ.
A kormány és az MNB rossz viszonyát P. A.-hoz hasonlóan én is nagy bajnak tartom, csakhogy ez nem új keletû: két és fél éve folyamatosan tart. A jegybankelnöki túlhatalmat megnyirbáló javaslattal nem az a baj, hogy a rossz viszony közepette benyújtották, hanem az, hogy nem korábban tették meg. És persze az, hogy az átmeneti rendelkezések közé beiktattak egy olyat két mai alelnök monetáris tanácsi tagságának megszûnésérõl, amely ha nem is alkotmánysértõ, mint Járai állítja, de a függetlenség sérelmének látszatát adja (az érintettek kinevezése tükrében a tényleges helyzet persze más, de nincs olyan bíróság, amely ezt mérlegelné). Ezt a rendelkezést mostanra már kivették, így kíváncsian várom, mibe lehet még belekötni a látszatfüggetlenség ürügyével.
