Azt nyomtatták a névjegykártyára: "újságíró".
Egyenesben vagyunk, parancsot teljesít. Elsőre azt gondoltam, szopatni kéne így is, úgy is, de végül megelégedtem a hangerővel. Talán mert nem annyira közönséges. (Azért elegánsnak sem mondanám.)
A lánytól nem csak névjegykártyát kaptam. Megkínált a lapjával is, és a kis színesek között találtam egy hírt. Las Vegasban él egy festő, aki bárkiről - elsősorban mégis Elvisről és csak azután Jézusról - vállal szentképet. Képzelhetitek!
Én azért megpróbálom.
A legfényesebb orosz csillag aranyra festett limuzinnal villogott szülővidékén, de elfogyott a benzin. A kocsit testőrei puszta kézzel vontatták be a legközelebbi faluba, ami annyira csekély volt, hogy se villany, se vezetékes víz, se térerő. Sokáig úgy tűnt, magát a sztárt sem ismerik. Mégis kedvesek voltak hozzá, és ellátták - a maguk módján. A testőrök gyalogszerrel indultak útnak a legközelebbi benzinkúthoz, ami 200 kilométerre volt. Amikor a moszkvai vendég már harmadik napja vesztegelt kényszerlakhelyén, egy kolhoz férfiöltözőjében, és dühében szétvert néhány vasszekrényt és egy búvárszivattyút, a helyiek azt mondták neki:
- Nyugodj meg, bátyuska! Szegények vagyunk, de azért házasodunk. Lakodalom lesz, tarts velünk!
Mi mást tehetett volna?
Az üres disznóól mellett állították fel az esküvői asztalt, nem volt azon semmi, csak káposzta és fekete kenyér. A vályúban koszos víz barnállott. A közönség fékolajat és borotvaszeszt kortyolgatott, kísérőnek hűtőfolyadékot. A sztár kezdte kényelmetlenül érezni magát, három nap alatt sem tudta megszokni ezt a szerénységet, ráadásul unatkozott is. Arra gondolt, ifjúkorában éppen ezért menekült el innen, pedig akkor még csak valami homályos elképzelése volt arról, hogy másutt tán létezik egy magasabb színvonal is.
Szórakozottan belerúgott az egyik vendégbe, aki az asztal alatt hemperegve szopogatott egy nívópálcát. Már épp káromkodni kezdett volna, mikor sűrű öregasszonyt pillantott meg, aki éppen hozzá igyekezett pufajkában, nemezcsizmában, lánckesztyűvel a kezén. A sztár előbb a revolveréhez kapott, de amikor meglátta, hogy a néni büszkén villogtatja aranyfogait, amit világhíres fia küldött a fővárosból, bárgyú mosoly ült az arcára. Ölelésre nyitotta karját, szájával pedig az "ó" és az "anyám" szavakat formálta. Csakhogy az öregasszony megállt előtte két lépéssel, megkeményedett és határozottan azt mondta:
- Nincs vodkájuk.
Azzal sarkon fordult, a közelben álló komákhoz sietett, és a fülükbe súgta:
- Valamit mond néktek, megtegyétek.
Üstökös szaladt át az égen. A sztár az anyjára nézett, legyintett, majd ásított egy nagyot.
- Van ott hat marmonkanna, menjetek a vályúhoz, és merítsétek őket színültig!
A komáknak már régen nem számított semmi, színültig merítették a kannákat a mocskos löttyel.
- Most akkor töltsetek teli egy üveget, és vigyétek oda a násznagynak.
Vitték.
Természetesen vodka volt az üvegben. A lehető legfinomabb. A jégnél is hűvösebb, a szélnél is selymesebb. A násznagy egyszerűen elsírta magát, a csodatevő pedig felállt az asztalra, és elénekelt egy dalt a legújabb lemezéről.
Közben megérkeztek a testőrök is a benzinnel. Gazdájuk, mivel tudta jól, ennél sokkal kevesebbért is zártak már embereket elmegyógyintézetbe, a lelkükre kötötte: "Erről egy szót sem." Ám az egyikük mégis kikotyogta a történetet egy újságírónak, aki.
Hogy bezáruljon a kör: a vegasi pofa állítólag megfestette a kalandot.
A lány persze azt hiszi, nem értettem a kérdést. Belenéz a füzetébe, teli torokból ordítani kezd. Megremegnek a falak, a tű lecsúszik a lemezről.
- És ön ikonnak érzi magát?
Olyan csend lesz, hogy még azt is meghallom, ahogy a szomszéd lehúzza a sliccét. Azt válaszolom, hogy egyáltalán nem számít, minek érzem magam, mert az én helyzetemben kizárólag az lehet fontos, amit mások éreznek.
A lány bólogatni és szedelőzködni kezd. Megállás nélkül mosolyog, de egy pillanatra mintha eltorzulna az arca. Amikor arra kér, hogy ismételjem meg, amit mondtam, mert elfelejtette bekapcsolni a magnóját, már újra mosolyog. Teli szájjal, magabiztosan.
