Mérő László: Maga itt a tánctanár?

A szégyen emlékműve

  • Mérő László
  • 2012.09.02 09:08

Egotrip

Esti Kornél Németországban egy kis fürdőhelyen állt meg először, hogy lemossa magáról az út porát. Senkit sem kellett megkérdeznie, hol a tenger. "A söpört, tiszta utcácskákon, pontosan minden tíz méterre csinos oszlop állott, azon fehér zománctáblán mutató kéz, alatta a szöveg: Út a tengerhez. Lehetetlen lett volna jobban kalauzolni az idegent.


Kiértem a tengerhez. Ott azonban kissé elhűltem. A fövenyparton, a víztől egyméternyire egy valamivel magasabb, de a többihez teljesen hasonló oszlop keltette föl figyelmem, s azon egy valamivel nagyobb, de a többihez teljesen hasonló fehér zománctábla, ezzel a szöveggel: A tenger."

Kosztolányi így folytatja: "Ezt eleinte merőben fölöslegesnek éreztem. Hiszen előttem tajtékzott a háborgó végtelenség, s nyilvánvaló, hogy az Északi-tengert senki se tévesztheti össze egy köpőládával vagy egy gőzmosodával. Később beláttam, hogy tévedtem ifjúi felületességemben. Éppen ebben volt a németek igazi nagysága. Ez maga volt a tökéletesség. Bölcseleti hajlamuk követelte, hogy lezárják a tételt, s az eredményre rámutassanak."

2006 elején Berlinben még ennél is nagyobb meglepetés ért. Azt hittem, ismerem valamennyire Berlint, legalábbis a keleti részét. Kamaszkoromban cseregyerekként többször is nyaraltam az NDK fővárosában, és elkapott a város hangulata - még az akkori szürkeségével is. Házigazdám barátja a fal melletti templom plébánosa volt, és a templom tornyából órákig bámultunk át a fal túlsó oldalán csillogó nyugati városrészbe. Sok évvel később az akkor már egységes város utcáin otthonosan sétálgattam, és egy csinos oszlopon egy nyíl mutatott valamerre: A Holocaust emlékmű felé. Kíváncsi lettem, mi ez, hová vezet a nyíl. Valahogy lemaradtam a korábbi évek vitáiról, amelyek az építését kísérték, egyáltalán nem tudtam, miről van szó.

Egyszerre csak elfogytak a táblák. Visszamentem az utolsóhoz, ismét követtem a kezet, és megint semmi. Sok hatalmas fekete kőoszlopot láttam, elkezdtem sétálni közöttük, és csak hosszabb idő után jöttem rá, hogy ez maga az emlékmű. Több mint két és fél ezer egyforma téglalap alapú, különböző magasságú fekete oszlop, a szélén alig húsz centi, a közepe tájt négy méter. Mintha egy abszurd Doom-pályán bóklászna az ember, bármelyik sarkon előbukkanhat valami szörnyűség.

A város kellős közepén voltam, Berlin talán legértékesebb telkén. Néhány száz méterre a Brandenburgi kapu, a sarkon a szuperelegáns Adlon luxusszálló, fölöttem Wim Wenders angyalai. Ezt a hatalmas, két háztömbnyi területet szánták az emlékműre - mintha Pesten a Deák tér és a Váci utca között csupa fekete kőoszlop állna.

Valószínűleg én voltam az emlékmű elképzelt optimális látogatója: a hülye turista, aki nem tud semmit, nem készült fel a látványosságra. Egyszer csak belecsöppen, és hagyja, hogy megragadja a hely hangulata. Teljesen átadtam magamat az érzéseknek, amiket a hatalmas fekete labirintus hozott létre bennem. Noha zsidó ősök utódaként mászkáltam a hatalmas, komor kőtömegben, ez semennyire sem érintett meg. Hisz számomra ez már nem más, mint családtörténet, egy mai magyar család története. Az kerített teljesen a hatalmába, hogy zsigerileg átéreztem: jézusmária, ezek tényleg, komolyan nagyon szégyellik magukat azért, ami történt, amit tettek.

Az emlékmű sarkában van egy pincemúzeum, ahol egyesével felsorolják az összes ismert elpusztított zsidót, német alapossággal. Ez azonban már nem érintett meg, egy múzeum, és kész. Eszembe sem jutott megkeresni köztük az őseimet. Visszamentem a kőoszlopok közé, és megint hatalmába kerített az a furcsa érzés. Itt nem az őseimről van szó, és nem is azokéiról, akiknek ez még ma is fontos, húsbavágó kérdés. Ez az emlékmű nem róluk szól, és még kevésbé a gyilkosaikról.

Az emlékművek általában hősökről szólnak, büszkeségről, tiszteletre méltó emberekről és helytállásokról, esetleg szomorúságról, gyászról, katasztrófák, háborúk vagy akár népirtások áldozatairól. De ilyet még nem láttam: egy emlékművet, ami a szégyenről, vegytisztán és csakis a szégyenről szól. Akaratlanul is megemeltem a láthatatlan kalapomat a németek előtt, hogy ezt volt lelkierejük létrehozni. Ott fogant meg bennem irántuk a szeretet.

Korábban is roppantul tiszteltem azt a népet, amely Bachot, Goethét, Gausst adta a világnak, de szeretni eszembe sem jutott azokat, akik a holokausztot csinálták. Apám, aki túlélte és "meghalt szép vénségben", 87 évesen, egyszer, úgy 75 éves korában azt mondta, hogy mi sajnos nem tudjuk, mennyire vagyunk hosszú életűek, mert a családból senki sem halt meg természetes halállal. Gyűlöletet egyáltalán nem plántált belém a németek iránt, de azt hittem, esélye sincs annak, hogy megszeressem őket.

Unokahúgom jó húsz évvel ezelőtt, tizenhat évesen beleszeretett egy a Balatonon nyaraló német srácba. Amikor a következő nyáron kiutazott hozzá, nagynéném magába roskadt. Úristen, egy német. Unokája lelkére csomózta, hogy a pályaudvaron az első két mondata ez legyen: 1. szűz vagyok, 2. zsidó vagyok. A kislány engedelmeskedett a nagyanyai intelemnek, és ezt a választ kapta: 1. én is, 2. kit érdekel? Ez volt az első pillanat az életemben, amikor meglegyintett, hogy akár szerethetném is őket, de akkor ezt inkább a kis unokahúgomra hagytam. Épp elég volt a nagynénémet meggyőzni arról, hogy a német srácnak sem könnyebb. Hisz tudom, hogy sokkal könnyebb azt szeretni, akivel jót tettünk, mint azt, akivel rosszat. A német srác válasza azt jelentette számomra, hogy ő ezen már régen túl van. Végül sikerült meggyőzni a nagynénémet, hogy legyen ő is ugyanilyen nagyvonalú, és megtanulta azt mondani, hogy német - kit érdekel?

Ez jó tíz évvel a holokauszt-emlékmű felállítása előtt történt. A bolyongás az emlékmű komor labirintusában arról győzött meg, méghozzá nem az eszemen keresztül, hanem a zsigereimben, hogy a németek nem úgy akarnak túljutni a szörnyűségeken, amiket elkövettek, hogy az idő majdcsak meghozza a felejtést, még kevésbé úgy, hogy letagadják vagy kozmetikázzák. Hanem valóban szégyellik magukat érte, és mindent megtesznek azért, hogy mindez ne ismétlődhessen meg. Mitől szeressen meg az ember egy népet, ha nem ettől?

Neked ajánljuk