A 14. századi Siena vezetőit foglalkoztatta a jó kormányzás morális és gyakorlati problémája, és vélhetően pontos, Szent Ágoston államelméletére visszavezethető tematikát fogalmaztak meg Lorenzetti számára.
A hatalomgyakorlás morálja azóta is a politikai gondolkodás egyik legfontosabb kérdése, amely Machiavellitől Carl Schmittig és John Rawlsig a legnagyobb politikai filozófusok életművének központi eleme. A hatalomgyakorlás morális igazolása persze nem egyenlő a jó és eredményes kormányzással, nélküle azonban bizonyosan nem lehet jól kormányozni, mivel a kormányzás hosszú távon még egy zsarnokságban sem alapulhat a puszta erőszakon. A hatalom legitimitásához valamiféle morális alapú belátásra is szükség van a kormányzottak részéről, ami nélkül idővel a technikai értelemben legügyesebb kormány is cselekvésképtelenné válik. Hogy egy adott társadalom számára milyen kormányzati gyakorlatok számítanak morálisan elfogadhatónak, az sok mindentől függ. Így nem lehetséges univerzális igénnyel megfogalmazni a jó kormányzás mindenütt és mindenkor érvényes gyakorlati összetevőit.
Érdemes tehát némi fenntartással szemlélni az ennek kidolgozására irányuló programokat, még ha ezek sok érdekes információval szolgálhatnak is egy-egy ország vagy országcsoport fejlődéséről. Az egyik legismertebb ilyen kutatási programot a Világbank működteti, amely a világ több mint kétszáz országában hat dimenzióban értékeli a kormányzás minőségét. Ezek: (1) a kormányzat elszámoltathatósága és a politikai szabadságjogok érvényesülése, (2) politikai stabilitás és erőszakmentesség, (3) a kormányzás hatékonysága, (4) a jogi szabályozás színvonala, (5) a jogállamiság, valamint (6) a korrupció elleni harc. Ráfordulva a mai magyarországi helyzet értékelésére egyik dimenzióban sem nehéz kritikus megállapításokat tenni.
(1) Kérdéses, hogy a Fideszre szabott választási rendszer és a mai magyar sajtóviszonyok mellett érdemben lehetséges-e a kormányzat politikai elszámoltatása. (2) A kormány minden fogadkozása és erőfitogtatása ellenére sem képes az ország egész területén megvédeni saját erőszak-monopóliumát a szélsőjobboldali félkatonai szervezetekkel szemben. (3) A kormány gyakran folytat a saját céljaival ellentétes közpolitikai gyakorlatokat, például az ország hitelminősítését rontó gazdaságpolitikai lépések vagy az alacsony keresetű munkavállalói csoportok legális foglalkoztatását ellenösztönző adóemelések esetében. (4) A jogszabályokat olykor hetekkel a meghozataluk után módosítják. (5) A kormány felett gyakorolt intézményes kontroll korlátozottsága - a hatalommegosztás elvének sérülése - miatt legfeljebb korlátozott jogállamiságról beszélhetünk. (6) A helyi és az országos közbeszerzési gyakorlatok a kormányhoz közel álló cégeket kedvezményezik, amit megkönnyít a korábbinál lazább törvényi szabályozás.
Rossz kormányzásról azonban mindennek ellenére is csak valamilyen összehasonlítás keretében érdemes beszélni. Mihez képest rossz - vagy éppen jó - az Orbán-kormány teljesítménye? Másképpen szólva: melyek azok a morális standardok, amelyek alapján ítéletet mondunk az Orbán-rendszer felett? Ezek a standardok az 1990 és 2010 közötti húszéves alkotmányos-demokratikus fejlődés során alakultak ki, morális igazolásukat pedig a liberális demokráciának a nyugati világban elfogadott normái jelentik. Ezzel mindjárt el is érkeztünk a lesújtó ítéletünk megfogalmazása előtt megfontolandó első kérdéshez: vajon milyen mértékben tette magáévá a magyar társadalom a rendszerváltást követő két évtizedben ezeket a normákat? Ha pedig - mint sejtjük - sok tekintetben kevéssé, hogyan volna lehetséges az ezek alapján megfogalmazott ítéletekkel a közvélemény előtt demonstrálni az Orbán-rendszer gyenge kormányzati teljesítményét? A liberális demokrácia normái alapján megfogalmazott értékelés összességében csakis lesújtó véleménnyel lehet a 2010 óta Magyarországon történtekről. Éppen ezért a kormányzók célja nem is az, hogy ezeknek a normáknak a tükrében igazolják a teljesítményüket, hanem hogy új normákat állítsanak fel.
Ahhoz, hogy eredményesen szálljunk szembe az antiliberális és antidemokratikus, olykor a legelemibb jogállami elveknek is ellentmondó hatalomgyakorlás normáival, először azon kell elgondolkodnunk, miért vált a magyar társadalom olyannyira megengedővé ezekkel a normákkal szemben a két évtizedes demokratikus fejlődés végére. A Fidesz ugyanis nem árult zsákbamacskát a 2010-es választások előtt: fellépése politikai ellenfeleinek megfélemlítésére irányult, miközben gazdaság- és társadalompolitikai kérdésekben nem volt hajlandó érdemi vitát folytatni velük.
Azon érdemes például gondolkodni, hogy miért nem sikerült a liberális demokrácia keretei között jog-, vagyon- és személyi biztonságot nyújtani az arra leginkább rászoruló, legkiszolgáltatottabb helyzetű társadalmi csoportoknak. Vagy miért nem sikerült érdemben növelni a kórosan alulfoglalkoztatott, szakképzetlen tömegek legális foglalkoztatását. Vagy miért nem sikerült a közjavak elosztásának mechanizmusait kellően átláthatóvá tenni ahhoz, hogy a társadalom ne a korrupcióval azonosítsa az állami gazdálkodást.
Nyilvánvaló, hogy az Orbán-rendszer gazdasági teljesítménye sokak számára csalódást keltő, hatalmi berendezkedése pedig minden korábbinál gátlástalanabbul épít a kiváltságos helyzetű üzleti és társadalmi szereplők intézményes kedvezményezésére. A kormányzás gyakorlata azonban ezzel együtt is konzisztens a hatalom birtokosai által hirdetett morális normákkal, és ez továbbra is hatalmas politikai erőt nyújt számukra.
A Fidesszel versenyképes új, liberális-demokratikus alternatíva akkor fog megszületni, amikor képes lesz elhitetni a választókkal, hogy politikai gyakorlatai konzisztensek az általa képviselt morális normákkal. Ez akkor lesz lehetséges, ha úgy fogalmazza meg a piacgazdaság és az emberi jogok normarendszeréből kiinduló politikáját, hogy az értelmezhető legyen a mai magyarországi viszonyok között. Másképp fogalmazva akkor, ha az adott társadalmi kontextusban lesz képes különbséget tenni jó és rossz kormányzás között - és a béke, az igazságosság és a jólét ígérete nem a zsarnokságéval asszociálódik majd.
