Úgy féltették tőlünk a Kelen-pályát, ha hajnali harmat csillant a füvön, délután sem játszhattunk. Kérem, én játszani szeretnék mostan. Mehettünk a hátsó földesre. Olyan is van, meg vörös salakos, fekete salakos. Kolozsvári utca, UFC, Ganz Villany, Bosnyák tér, hol vagytok? K. Dezső szerette a hátsó földest, azt hitte, ott nem látják. Most már a Kelenen is műfű van a földes helyén, látta a vonatból - majd' minden pályát belep a műfű. Azzal nem kell vesződni. Jó, legyen műfű, vett nagy levegőt, mint hajdan sprint előtt, a kiérdemesült jobbszélső. De az sem mindegy, milyen. Lehet granulátum - akkor meccs után ki kell önteni a csukákból a pályaanyagot, egy szezonban elhordjuk a fél pályát. Lehet a műfű hosszúra nőtt fűutánzat, szép zöld, színtiszta giccs. Olyan, mintha. Mintha fű lenne, mintha fociznál. A Szabadkikötőn az ember, aki éppen focizik, levegőt se mer venni (K. Dezső annál sűrűbben kapkod utána), össze ne borzolja a fűszálakat. Gyönyörű pálya, rálépni is vétek. Nemhogy szaladgálni rajt'. Álldogál is K. Dezső, talpa alatt selymes a fű, a Francia-öböl felől fú a szél. Az én passzomra vár a center. Arra aztán várhat. Letépem ezt a fűszálat. Fű, nem gyep! A Népsportban hajdan megjelent cikk szerint a füvet a gyepmester gondozza. A kóbor kutyákat meg a pályamester fogja be, gyilkolássza, gondolom. Van ideje gondolkodni K. Dezsőnek, labda (róla majd az l betűnél) nem jön. Miért nő a fű, hogyha nem focipálya?
A mérete. Mármint a nagypályának, most maradjunk azon. A kispálya, a porczabáló aszfaltos (bitumen, így becézi F. Béla, a vajszívű kapus), a műanyag vagy a parketta teremben, a torinói kapuk, külön történet. A nagypálya lehet nagy és kicsi, széles és keskeny. A kis nagypályán betömörülünk, mint műfüvön a granulátum, jó a döntetlen, nem törnek át, nem lőnek át. Dehogynem. A kis nagypályán a kapusunk átrúgja az egész pályát, a másik kapusig, az visszarúgja - jól elvannak, a fejünk fölött megy a meccs, nézzük, mint a teniszt, mint a repülőgépeket. (A repülőgépekről szépen látszanak a pályák, ami zöld még van, focipálya. Tájékozódási pontok. Autóból, vonatból is élmény, de repülőről! Ki gépen szállsz fölébe, nézd!) Kicsi, mondjuk a pályára meccs előtt, nem is olyan kicsi, fújtatunk a 20. perc táján, és a második félidőre a pálya hirtelen megnő, nem is látjuk a végét. A megváltó hármas sípszó után a pálya megmutatja valódi önmagát, most látjuk, milyen óriás ő. A nagy nagypályán eleve a tizenhatoson (nem az ellenfélén) rendezkedünk be, és a középkezdéseknél (gyakorolhatjuk) elgondolkodunk, hogy talán be kellene nevezni a veterán bajnokságba, ahol a pályán keresztbe játszanak. Vagy játszhatnánk egymás között a tizenhatoson, idők múltán az öt és felesen belül. A gyáli pálya, az jó: kicsiny is, keskeny is. A korner negyedköre és a tizenhatos vonala összeér. A Gránit-pálya meg lejt, a középkör felé. A pesthidegkúti az oldalvonal felé, hiszen hegyen van, fehér turistajelzés, mészcsíkok.
A helye. Minél messzebb a pálya, és minél korábban kezdődik a meccs, K. Dezsőnek annál több esélye van bekerülni a kezdőbe. Szerette tehát a távoli pályákat és a korai meccseket. Vasárnap, reggel kilenc, még a blaszháromban, Duna Cipő. De oda, akkor, fiatalon, mindenki odaért, ráért, vasárnap. De novemberben, fél kettőkor, hétfőn Nagytéténybe, öregfiúkmeccsre? Mindenki dolgozik, kivéve. K. Dezső vonattal ment, ezt külön szereti, tudjuk. A hozzá, a pályához vezető út! Amikor még minden megtörténhet, még az is, hogy nem kapunk ki. Az út, a várakozás, az előkészület, a bemelegítés, az elő-játék - K. Dezső ezt szerette, az ő korában... A meccs már csak szükséges, ám nélkülözhetetlen ráadás... "Sörkorcsolya", mondta volt a foglalkozására nézve talajmechanikus balbekk, meccs után, a büfében, miután pályába döngölte ellenfelét. Lehet utazni, a pálya általában a külvárosban vagy faluszélen. Fenyves erdő aljába', mint Tolcsván. Temető mellett, töltés oldalában. Ha sírok és vágányok is (mint az MTK edzőpályája), K. Dezsővel nem lehet bírni. Az elrobogó Hernád (Szinva, Kócsag, Jázmin stb.) IC-k és a Fiumei úti temető között játszani, ezazélet! Játszani, halált. Ha a sorsoláskor megtudjuk, mely csapatokkal játszunk, mindig a pályákra gondolunk. Megyünk a Kálombikra. (Kőbányai Lombik), a csépapírra (Csepeli Papír), a kádózsára (Kőbányai Dózsa, a börtönőrök csapata), a Magnezitre. (Kivétel: a Nagytétényi Hizlaldához. De: Kinizsi Húsosra, Soroksári Vágóhídra). Tizenegy bizony, plusz a cserék, dalolva ment. A béácé tizenegy / mindig győzelemre megy!Mennénk, mendegélnénk, de lassan elfogynak alólunk a pályák. Mert elmúlnak, megszűnnek egyszer, most. Elburjánoznak a műfüvesek, ami igazi még maradt (s nem épült helyén autópálya, benzinkút, áruházláncszem, lakópark), gazosul, durván gazul. Marad utána gödör (mint a Bogdánfy utcában). Veszprémben félmunkát végeztek: a félpályánál kerítést húztak föl, betonvédelem. Mi lesz ott? Mi lesz itt? A falu elköltözik, kihal, de a temető és a gazzal benőtt pálya, a futballtemető ott marad.
És ha minden pálya megszűnik, focizni akkor is, focizni mindenhol lehet. Írta K. Dezső. Most hozzáteszi: a Szent Márk téren, kerülgetve a sok nem focizó turistát. Embert. Galambot. Lehet metróalagútban, trafóházban, hegyen-völgyön, peronon, fülkében, véradóállomáson, elfekvő folyosóján, holdvilágos nászéjszakán, mikor álmodik a lány. Bárhol, bármikor. Pálya az egész világ.
Egy gyerekkori történet a családi legendáriumból, a végére. K. Dezső és öccse a nagymamánál nyaralt, a Hortobágyon. Tikkasztó délutánok, gulya is, ménes is gémeskút árnyékában, mit lehet csinálni, focizni, a helyiekkel, mezítláb a sziken. Trikókat le, két-két ruhakupac a kapuk. Na de hol van kint? Az nagy széles mező, vége sincs, fölötte délibáb... Letettek pár ruhát, cipőt, jelezve az oldal- és alapvonalakat, de csak vita volt belőle. Kint volt! Nem volt kint! Amikor az egyik "brazil", a cigánysorról, azt mondta: Legyen az, hogy sehol nincs kint! Csend lett, csak a délibáb rezgett, tovább. Aztán persze ordibálás, hogy úgy semmi értelme! hülyeség!, meg cifrábbak is, de aztán elfogadtuk. Sehol nincs kint. És futhattunk kedvünkre, nagy volt a pálya, kergettük a labdát. A kapuk egyáltalán nem forogtak veszélyben, a kapusok csak ácsorogtak, már el is tűntünk a szemük elől, mi is elfeledkeztünk róluk. Elfeledkeztünk a gólról (róla majd a g betűnél), a gól nem számított. A gól semmi, a játék minden. Persze éppen fordítva van szerte a világban. De itt, a mi gyerekkori pályánkon, itt, a híres magyar Hortobágyon?
Még most is játszunk, ha a Keleti-főcsatornához nem érünk, és meg nem fürdünk benne. De megfürödtünk. Amiért persze jól kikaptunk.
Mint azóta annyi pályán.
