Játék és küzdelem
Japánban esélyem sem volt arra, hogy "ha Rómában vagy, élj úgy, mint a rómaiak". Annyira látványosan bénáztam az evőpálcikákkal, hogy többnyire megszántak, és előkerítettek nekem valami bumfordi kanálszerűséget, hogy mégse haljak éhen. Egyetlen esélyem az volt, hogy valamennyire mégis érvényesítsem a "római" elvet: amikor kollégám megkérdezte, hogy mit szeretnék csinálni este, mondtam, gózni.
Ez a táblás játék arrafelé sokkal népszerűbb a sakknál, és a japánok sokkal inkább a kultúrájuk szerves részének tekintik, mint mi a sakkot. A gó akkor már itthon is valamennyire ismert volt a híres matematikus, Erdős Pál révén, akinek alapelve az volt (most is hallom az ő affektált, nazális hangján), hogy rosszul játszani szabad, de lassan játszani nem. Hozzá voltam hát szokva a pergő, gyors partikhoz, és izgatottan vártam, milyen lesz a játék őshazájában játszani.
Vendéglátó kollégám szabadkozott: ő sajnos nem tud gózni, viszont elvitt egy kávéházba, ahol rengetegen góztak. Odavitt egy ismerőséhez, aki épp játszott, és rögtön láttam, hogy sokkal jobban, mint én. Õ szintén szabadkozni kezdett, de csalódott arcomat látva karon fogott, és elvitt egy másik asztalhoz. Az ottani játékos is széttárta a karját, hogy ő sajnos nem tud gózni, az egyetemnek is csak a tartalékcsapatába fér bele. Õ is karon ragadott, és elvitt egy asztalhoz, ahol csak egy ember ült egy gótábla előtt. Ez az ember végre nem szabadkozott, hanem teljes természetességgel feltett a táblára három fekete követ, közéjük egy fehéret, és mutatta, hogy ha a fehér mellé a negyedik irányból is felteszünk egy fekete követ, akkor a fehéret le lehet venni. Azaz: elkezdte magyarázni a gó játék szabályait, körülbelül úgy, mintha én egy japánnak elkezdeném magyarázni, hogy a sakkban így lép a futó és úgy a ló.
Most én szabadkoztam, hogy köszönöm, a szabályokat ismerem. A mester ezt szemmel láthatóan nem nagyon hitte, de egyszerre csak leszedett mindent a tábláról, és feltett kilenc fekete követ a táblán előre kijelölt pontokra. Ebből tudtam, hogy végre játszani fogok, a kilenc fekete követ előnyként adta. Ez nagyon nagy előny, körülbelül annyi, mintha pingpongban valaki húsz pont előnyt ad, és ráadásul még egy magas labdát is. Magyarországon akkoriban nem volt senki, aki nekem kilenc kő előnyt adhatott volna. Ma már itthon is vannak ilyen játékosok, azóta nálunk is nagyot fejlődött ez a játék.
A japánoknál természetes dolog, hogy az erősebb előnyt ad a gyengébbnek. Ezt itthonról is tudtam, de igazából csak ott értettem meg, hogy ők alapvetően másként látják már magát a játék fogalmát is, mint mi. Ha például én egy gyengébb sakkjátékosnak azt ajánlom, hogy adok neki egy bástya előnyt, mert úgy lesz izgalmas a meccs, az nyílt sértés. Mi úgy érezzük, hogy persze, győzzön a jobb, de ne nagyképűsködjön azzal, hogy emellé még előnyt is ad. A japánok ezt egészen másképp látják. Õk úgy vélik, hogy győzzön az, aki az adott meccsen jobban küzd. Ezt azonban lehetetlenné teszi, ha túl nagy a tudásbeli különbség, ezért a jobb adjon annyi előnyt a gyengébbnek, amennyivel kiegyenlítődnek az esélyek, és tényleg az győz, aki jobban küzd.
Nincs jobb játékos, csak kevés előny. Ha Carl Lewis, a nagy futó fénykorában adott volna nekem 50 méter előnyt százon, esélye sem lett volna, hogy legyőzzön. Ha csak 30 méter előnyt ad, akkor nekem nincs esélyem. De valahol a kettő között ott lapul egy mennyiség, amennyi előny mellett a versenyünk izgalmas lesz, és az fog győzni, amelyikünk az adott pillanatban éppen jobban küzd. Ha mondjuk 40 méter előnynyel legyőzöm, akkor sem fogom azt gondolni, hogy én vagyok a jobb futó, mégis jogosan érzem úgy, hogy jól küzdöttem.
A japán mester egyetlenegy ponttal, a lehető legkisebb arányban vert meg - nem azért, mert többel nem tudott volna, hanem udvariasságból. Ezután megállapította, hogy 3 kyu erősségű vagyok, amivel lehetővé tette, hogy bárkivel játsszak ebben a kávéházban: most már mindenki tudhatta, mennyi előnyt kell adnia nekem. Ezután minden este ott játszottam, hol nyertem, hol vesztettem, de végig éreztem, hogy csak akkor győzhetek, ha teljes erőmből küzdök, akkor viszont van esélyem.
Egy alkalommal a kávéház tulajdonosnője is odajött, hogy ő is akar játszani a szakállas európaival. Partnereim félrevontak, hogy most nekem kell két kő előnyt adnom. Később kiderült, hogy ezzel be is tartották a saját szabályaikat, meg nem is. Előnyt ugyan adtam, anélkül nincs értelme, de többet kellett volna. Ez volt Japánban az egyetlen partim, amit erőfeszítés nélkül nyertem meg. Három-négy kő előnyt kellett volna adnom, de ezt meg ők érezték volna túlzásnak a vendéggel szemben. Itt éreztem igazán, hogy akkor is csak vendég vagyok, ha most épp úgy élek, mint ők, és már az evőpálcikákkal is kezdek megbarátkozni.
Az alapvető kulturális különbség nemcsak a küzdelemhez való hozzáállásban nyilvánult meg. Ha egy japán a kedvenc sakk-kávéházamban sakkozni akar, lehet, hogy én is félreértem, és azt hiszem, épp csak meg akarja tanulni ennek az itt népszerű játéknak az alapjait. Ez esetben én nyugodtan elkezdem neki magyarázni a sakk szabályait, eszembe sem jut elvinni őt ezért egy mesterhez. Holott a mester nemcsak a puszta szabályokat tanítja meg, hanem valahogy a játék "lelkét" is, a helyes szemléletmódot. Nem mindegy, kitől tanulja meg az ember a legelső lépéseket.
A legnagyobb kulturális különbségek azonban a pszichológiai kutatásokból derültek ki. Fülöp Márta szociálpszichológus például sok vizsgálatot végzett e téren Japánban, Amerikában és Magyarországon is. Ezekből látszik igazán, mennyire másképp tekintenek a versenytársra a különböző kultúrákban. Egy japán az ellenfelet eszköznek tekinti, aki segít abban, hogy ő maga jobbá váljon. Egy amerikai a versenytársat mércének tekinti, akinek segítségével beméri és megtalálja a maga helyét a világban. Mi viszont az ellenfelet feltétlenül, bármi áron legyőzendő ellenségnek tekintjük. Ha csupán csak a nyers darwini evolúció szempontjából nézzük a világot, akkor talán igazunk is van. De úgy tűnik, az emberi társadalmakban vannak más fontos szempontok is.
