Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2023. március 9-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
Most, hogy megpróbálom egy könyvben összerakni a magyar bankszektor „elrablásának” szövevényes történetét, látom, milyen nehéz a dolga a krónikásnak, ha egyszer pontot szeretne tenni a sztorija végére. Amikor már lezárnám a számvetést, a banda valamely tagja richtig újabb bankocskával (Sberbank), alapkezelővel (Diófa), brókercéggel (Equilor) bővíti trófeagyűjteményét. Mintha beteges függőségben szenvednének: a szerzés mámora akkor sem hagyja leállni őket, amikor az újabb szajré már inkább csak a gondjaikat szaporítja.
A nemzeti tulajdonba vétel jelszavával 2010-ben beindult szerzési rohamról hamar lehullt a lepel. Gyorsan kiderült, hogy „nemzet” alatt a kormányfő szűkebb környezetét alkotó néhány személy értendő: előbb-utóbb minden „nemzetiesített” vagyonelem náluk landol. A múlt héten Bódis András, a Válaszonline portál oknyomozó újságírója hozta tudomásunkra, hogy a jegybank immár 123 (bár naponta növekvő számú), a befektetők kilétét elfedő magántőkealapot tart nyilván, és ebből 53 a Tiborcz Istvánhoz és Mészáros Lőrinchez, illetve az ő bizalmasaikhoz kötődő alapkezelők fennhatósága alá tartozik. Nem csekély összegről van szó, hiszen a G7 gazdasági portál a magántőkealapokban felhalmozott vagyont már tavaly 2 ezer milliárd forintra taksálta. (Összevetésül: Mihályi Péter számítása szerint az állam 4 ezer milliárd forintnyi vagyont vásárolt vissza 2010 óta.)
De koncentráljunk most csak a pénzcsinálás szempontjából különösen vonzónak látszó pénzügyi szektorra, amelyre az elsők között vetette ki hálóját Orbán Viktor szűkebb köre. Hatalmukkal (vissza)élve teremtették meg a jogalapot ahhoz, hogy pár év alatt Mészáros Lőrinc érdekeltségébe tereljenek két méretes bankot, plusz a teljes takarékszövetkezeti szektort. Ezekből és a hozzájuk tartozó pénzügyi vállalkozásokból rakták össze a Magyar Bankholding nevű birodalmat, amely már indulásakor a hazai bankszektor második legnagyobb szereplője lett.
Igaz, a bekebelezett bankcsoport jövedelemtermelő potenciálja meg sem közelíti a piacvezető OTP-ét, és a még „szabadlábon” hagyott külföldi leánybankok együttes nyeresége is messze túlszárnyalja a Bankholdingét, de ez legyen az ő bajuk. Az viszont a mi gondunk, hogy nem csak a megkívánt pénzintézetek megszerzéséhez használtak fel tetemes adófizetői pénzeket, de a holding további terjeszkedését is az állami MFB és Eximbank segíti abból a célból, hogy térségünk pénzintézeti bajnokaként egyengesse az ország „regionális középhatalmi státuszához” vezető orbáni utat.
A hatalom birtokosainak szerzési láza a biztosítási piacra is továbbterjedt. Miután az echte nemzeti cégként alapított CIG Pannónia Biztosítót másfél évtized alatt sem sikerült kellően felnöveszteni, a kormány kapva kapott az alkalmon, hogy a holland Aegon – a nemzetközi hálózatában felbukkant gondok miatt – eladja itteni leányát, a magyar biztosítói piac második legnagyobb szereplőjét. Bár az eladó gyorsan talált megfelelő vevőt a portékára, nemzetünk kormánya erre a kincsre is kivetette hálóját. A veszélyhelyzetre hozott rendeletére hivatkozva, úgymond nemzetbiztonsági okból, megakadályozta, hogy a magyar Aegont megvegye az osztrák Vienna Insurance Group, holott – az Union Biztosító tulajdonosaként – a kiterjedt európai hálózattal rendelkező cég már amúgy is jelen van a magyar piacon.
Mivel a tiltás sértette a tőkeáramlás szabadságának uniós alapjogát, a magyar kormány végül belement abba a kompromisszumos megoldásba, hogy kisebbségi tulajdonosként az osztrák vevővel közösen vásárolja meg a vágyott portékát. Az irányítási jogok hiányában is hajlandó volt 350 millió eurót, mintegy 125 milliárd forintot fizetni a magyar Aegon és az Union 45 százalékos tulajdonhányadáért, holott ekkora összeg jó, ha húsz év alatt megtérül. A két biztosító együttes profitja ugyanis 15 milliárd forint volt 2021-ben; ezt kivetítve arra jutunk, hogy az osztalékból a kisebbségi tulajdonos magyar kormány évi 5–6 milliárd forintnál nemigen jut majd többhöz.
A biztosító megvásárlásának – a szintén drága és kétséges megtérülésű Vodafone-vételhez hasonlóan – a szerzés mámorán túl nem látni más hozadékát. Még akkor sem, ha utalnak rá jelek, hogy Orbán Viktor kisgömböcként gyarapodó barátja a biztosítói piacon is hasonló babérokra tör, mint a bankszektorban. Mészáros Lőrinc és üzlettársa nemrég (felcsúti székhellyel) létrehoztak egy Magyar Biztosítóholding Zrt. nevű céget. A csupán 5 millió forintos alaptőke ellenére az elnevezés nagyratörő álmot sejtet: azt, hogy
a Magyar Bankholding mintájára a biztosítókból is összehoznának egy méretesebb „nemzeti” csapatot, amely aztán a térségben is terjeszkedve, szintén Orbán „középhatalmi” törekvését szolgálhatná.
Igaz, a Biztosítóholding tulajdonosai kezében egyelőre csak a magyar piac alig 2 százalékát birtokló CIG Pannónia van. Ám kormányunk még karácsony előtt „nemzetstratégiai” rangra emelte a Magyar Posta két biztosítója részvényeinek német kézben lévő kétharmados pakettje megvásárlását. Nagy Márton miniszter bejelentése szerint már a szerződés is létrejött az üzletről (az árat nem közölte), így a Posta biztosítói rövidesen teljes mértékben állami tulajdonba kerülnek. Az orbáni modell menetrendje szerint már csak az újraprivatizálásuk van hátra az előre kiszemelt tulajdonos(ok) számára – a befutóra, M. L. jeligével, máris lehet fogadásokat kötni. A Posta biztosítóival együtt 10 százalék fölé emelkedhet a holding piaci súlya.
Talonban van még a nemrégiben az Orbán-vő résztulajdonába került Wáberer Hungária Biztosító, amelynek a becsatornázásával már 13 százalékot is elérhetne az újdonsült holding részesedése. Ám mintha Tiborcz Mészárostól elkülönülő építkezést folytatna: a birtokába vett Gránit Bankot például nem adta be a „közösbe”, az továbbra is a Bankholdingtól elkülönülő cég, még ha a kölcsönös előnyöket hozó (egyúttal jelentős társadalmi költségeket okozó) együttműködésük virágzik is.
A nagy dobást persze az állam résztulajdonába került magyar Aegon (új nevén Alfa) és Union biztosítóknak a holdingba integrálása jelentené, amivel már 30 százalék fölé emelkedne a benne összehordott biztosítók piaci részesedése. Ám nehéz elképzelni, hogy többségi tulajdonosuk, a már több mint három évtizede a kelet-közép-európai térségbe belépő, ott komoly hadállásokat megszerző, ezért a regionális bajnoki rangra jó eséllyel pályázó osztrák VIG önként bevonulna a Mészáros Lőrinc fennhatósága alá tartozó holdingba.
Így viszont a tervezett biztosítóholding régiós bajnokká növelésére még annyi esély sem lesz, mint a már ténylegesen összebuherált, bár az olajozott működéshez még komoly utómunkálatokat igénylő Magyar Bankholdingnak. De mindkét szerzemény jól mutat a vitrinben.
