E folyamat nem egy csapásra bontakozott ki, hisz jó ideje egyértelművé vált, hogy a belső orosz viszonyok átalakítása a nyugati politikai létformákkal inkompatibilis társadalmat próbál létrehozni. Ennek külső vonatkozásai is egyre határozottabban megmutatkoztak: az orosz birodalmi újraépítkezés Oroszországot agresszívvá tette, olyan országgá, amely nem riad vissza a háborútól (2008-ban Grúziában), a nyomásgyakorlástól (Ukrajna, Belorusszia), a megszállástól (Krím).
E folyamat igazi kockázatát az jelenti, hogy Vlagyimir Putyin csak kiengedte a szellemet a palackból; az orosz lakosság számára egyelőre előrébb való a birodalmi nagyzolás, mint társadalmi létének minősége. A rendpárti intézkedéssorozat és az idegen nemzetekkel szembeni agresszív fellépés az elnök mögé ismét jelentős támogatást állított. Az elmúlt napokban mért adatok azt mutatják: Putyin népszerűsége 80 százalékos, ilyen magas még sohasem volt korábbi elnöki és miniszterelnöki mandátumai idején. A tanulság egyszerű. Ha oligarchikus rendszerét szeretné bebetonozni, márpedig miért is ne lenne ez a célja, csak kellő mértékben ápolnia kell az orosz birodalmi illúziókat, s folyamatosan munkálkodnia a régi határok, az egykori befolyási övezetek fölötti felügyelet helyreállításán.
Az orosz szóhasználattal "közel külföldnek" nevezett egykori államokban változó, de néhol igen magas az orosz etnikumúak számaránya, így megsegítésük, védelmük jelszavával mindig is igazolható lesz a politikai-gazdasági nyomásgyakorlás vagy a katonai intervenció valamilyen formája. Belorussziában 8,3 százaléknyi orosz él, Moldáviában legalább 10, Ukrajnában 17,3, Kazahsztánban 24 százalék. Valamennyi ország komoly erőfeszítéseket tesz olyan stratégiák kidolgozására, amelyek nem rontják el teljesen a viszonyt Moszkvával, de mégis esélyt adhatnak arra, hogy megőrizhessék függetlenségüket. Ez viszont nem egyszerű annak a tükrében, hogy az oroszok mit is akarnak: elsőként, 2015-ös időzítéssel a közös gazdasági térség létrehozását. Egyfajta közös piacot, melyben a kereskedés rubelalapú lesz, gazdasági súlyánál fogva pedig Oroszország nyilvánvalóan domináns tényező. Ezzel párhuzamosan elindul a politikai integráció is, melynek természete felől elnevezése - Eurázsiai Unió - nem hagy kétséget. Az ezekre az országokra nehezedő nyomás fokozódik, amiből már most látszik, hogy politikai elkötelezettségük is csak egyirányú, moszkvai orientációjú lehet. A "katonai integráció" eljövetele pedig nyilvánvalóan csak idő kérdése.
Ez utóbbi perspektívából szemlélve értelmezhető igazán az a sajátos hidegháborús helyzet, amelynek tényeit most már egyáltalán nem lehet figyelmen kívül hagyni. Meglehet, a mai Oroszország nem mérhető azzal a nagyhatalmi mércével, ami 1945 és az 1975-ös helsinki konferencia között a Szovjetuniónak kijárt; az ország képes még rá, hogy a határaihoz közel lévő államokat terrorizálja, de nukleáris fegyverarzenálja dacára arra már nem, hogy globális kihívója legyen a Nyugatnak. Viszont a sürgetett, sőt erőszakolt integráció, melyre Moszkva most mindent feltenni látszik, végső soron katonailag is újraalkothatja azt a potenciált, amivel az ország egykor rendelkezett. Ha a mai Oroszország habozás nélkül ráronthat olyan államokra, mint Ukrajna, ahol a lakosság kevesebb mint 20 százaléka orosz, akkor könnyen elképzelhető, mit tesz majd megerősödő nagyhatalomként Észtországgal (25 százaléknyi orosz lakosság) vagy Lettországgal (27 százalék orosz) - dacára annak, hogy NATO-tagok. Mindaz, ami Eurázsiai Unió néven most van kibontakozóban, 20-30 éves időtávlatban jelenthet a világra veszélyt, s bár Putyin próbálkozásainak hatékonyságát illő nagy kételyekkel kezelni - elvégre az elmúlt 15 esztendő során nem sokat tett annak érdekében, hogy az ország ipari szerkezetét modernizálja, diverzifikálja -, mint tudjuk, a diktatúrák olykor csodákra képesek. Lásd Sztálin példáját, vagy a másik végletről Pinochetét.
Persze vannak optimistább szcenáriók is. Adam Michnik a minap a Hartija '97 nevű belorusz ellenzéki portálnak (charter97.org) adott interjújában felveti: könnyen meglehet, hogy Ukrajna ugyanazt jelenti majd Oroszországnak, amit Afganisztán jelentett a Szovjetuniónak. Moszkva nehezen tudja finanszírozni vállalkozásait, gazdasága egyedül az energia- és esetleg a hagyományos fegyverexportra szorítkozik. Már az sem világos, miből fogja az Eurázsiai Unió összetákolását pénzelni, különösen, ha az - mesterkedéseinek érett gyümölcseként - végül mégis kiegészül a válságban élő Ukrajnával. Ám ha megelégszik azzal, hogy csak a saját katonai-ipari komplexumának beszállító hátországaként elkönyvelt Donyecki-medencét csatolja el, akkor biztosan számíthat rá, hogy a "maradék" Ukrajna a lehető leggyorsabban a NATO-hoz csatlakozik. Moldávia belemenekül egy gyors és kevéssé megfontolt integrációba a szintén NATO-tag Romániával, Belorusszia pedig lemond az Eurázsiai Unióról, miként azt a napokban Alekszandr Lukasenka "örökös" fehérorosz elnök nyilatkozta, megrettenve a rá is váró ukrán perspektíváktól.
Nos, ha valamire, akkor erre a Nyugatnak már ma fel kell készülnie, s nem lenne szabad passzívan arra várni, hogy a birodalomépítés költségei és konfliktusai felemésszék az orosz vezetés energiáit. Európa még most is ezt reméli, s egyedül Washingtonban hajlanak elhinni: az oroszokkal való komoly konfliktusok egyetlen elkerülésének eszköze, ha már ma határt szabnak az orosz gazdasági, majd politikai, s végül katonai terjeszkedésnek. Elgondolkodtató, hogy a Majdan egyszerű embere mennyivel józanabbul látta ezt, mint azok a németek, britek, franciák, akik ma még arra várnak, hogy Washington egyedül szálljon szembe Moszkvával.
