Imádott anyanyelvemnek van néhány fordulata, amit utálok. Ide tartozik a trágárságok egy része, bár némelyikük egyáltalán nem trágár. Ez utóbbiak közül negatív kedvencem a „nem az én saram”. Etimológusok talán kimutatják, hogy valahol eredetében ez is trágár, hiszen valójában azt mondom, nem az én bélsaram, és mondhatnám csúnyábban is, de eszem ágában sincs csúnyábban mondani. Ez így tökéletesen kifejezi, amit gondolok, és amit gondolok, az a legkevésbé sem szalonképtelen.
Mégis utálom, hogy az anyanyelvemen ilyet tudok gondolni.
Van egy feladat, amihez valaki más közreműködése is szükséges. Megírtam a levelet, elküldtem, amit el kellett küldenem, telefonáltam, megbeszéltük, és várok, hiszen én addig mozdulni sem tudok, amíg a partner nem végzi el a maga dolgát. Várok, de nem történik semmi. A másik fél elfelejtette, fontosabb dolga akadt, elsumákolta. Néhányszor rácsörgök, e-mailezek, füstjelet is küldök, de nem történik semmi. Idővel eljön a határidő, és a feladat nincs elvégezve. Amikor számon kérik rajtam, a természetes válasz: nem az én saram. Íme a számtalan bizonyíték, hogy én mindent megtettem, de a partner nem végezte el a maga dolgát. Márpedig anélkül én tehetetlen vagyok. Nem lógattam közben a lábamat, van rengeteg más munkám is, addig végeztem azokat. Nem az én saram, hogy ez a feladat elvégezetlen maradt.
Mifelénk ez az érv meggyőző és elfogadható. A nyugati hozzáállás viszont az, hogy ha a partner nem válaszol vagy nem halad úgy, ahogy kellene, nem hagyják békén. Arrafelé úgy érzik, az is a feladathoz tartozik, hogy a partner elvégezze, amit neki kell, és szükség esetén erről is nekünk kell gondoskodnunk. Ha látjuk, hogy nem fogja elvégezni, a mi feladatunk részévé válik, hogy találjunk más megoldást. Arrafelé a mi sarunknak számít, ha hagytuk, hogy a partner ne végezze el azt, ami az ő dolga. Az a védekezés, amit a „nem az én saram” szófordulat fejez ki, ott elfogadhatatlan, és ezért értelmetlen.
A munka értékét nemcsak a munka eredménye, terméke határozza meg, hanem az is, hogy mennyire lehet a megrendelő biztos abban, hogy a termék valóban elkészül, határidőre és az elvárt minőségben. Például ettől függ, hogy előre (s így sokkal olcsóbban) le mer-e kötni hirdetési felületeket, ami kidobott pénznek bizonyul, ha netán mégsem születik meg időre a termék. Ezek ára több lehet, mint maga a munka értéke. Emiatt a megrendelő hajlandó lényegesen többet fizetni a munkáért, ha eléggé biztos lehet benne, hogy az időre elkészül. Ezért ér többet ugyanaz a munka egy olyan országban, ahol a munkavállaló a feladata részének tekinti azt is, hogy gondoskodjon arról: az is időben elkészüljön, ami ugyan nem az ő dolga, de ami nélkül ő nem tudja elvégezni a dolgát.
Az a szemlélet, amit a „nem az én saram” kifejezés testesít meg, önmagában leértékeli annak a munkáját, aki így gondolkodik. Akkor is leértékeli, amikor a partner időben és jól elvégzi azt, ami az ő feladata, s így emberünk nyugodtan, zavartalanul dolgozhat, és pontosan ugyanazt a munkát végzi el, mint nyugati kollégája, akinek a nyelvében nincsen ilyesfajta szófordulat, mint a „nem az én saram”.
Néhány hónapja ugyanezeken a hasábokon írtam a béta közgazdasági fogalmáról. Ott ennél sokkal bonyolultabban, általánosabb gazdaságtani összefüggésekre rávilágítva próbáltam elmagyarázni, miért ér ugyanaz a tanítói vagy bolti eladói vagy akármilyen más munka lényegesen többet Nickelsdorfban, mint pár kilométerrel odébb, Hegyeshalmon. Ennek rengeteg összetevője van, de az egyetlen „nem az én saram” fordulat önmagában is rávilágít a lényegre. Egy munka gazdasági értékét nemcsak maga az elvégzett munka és annak minősége határozza meg, hanem legalább annyira számít a munkához való hozzáállás is.
Amíg ez a „nem az én saram” gondolat uralkodik a szemléletünkben, addig garantáltan nem számíthatunk „európai munkáért európai bérre”. A fejünkre is állhatunk, a mi munkánk már eleve, pusztán emiatt nem számít európai munkának, és nem számíthat európai bérezésre. Akkor sem, ha történetesen a partnerünk is elvégzi a maga feladatát, s így a munkánk eredménye egészen pontosan ugyanaz, mint nyugat-európai kollégánk munkájáé. Akkor sem, ha mi épp nem így gondolkodunk, és mindent megteszünk azért, hogy a másik is elvégezze azt, amit neki kell, vagy ha mégsem, hát megoldjuk valahogy másként.
Néhány hónapja felállítottuk a „nem az én saram” gondolat szobrát Budapest közepén, a Szabadság téren. Valóban jellemző ránk, egy valódi hungarikumnak állítottunk szobrot. Ezt a hungarikumot én nem szeretem, és ezért nem szeretem a szobrot sem. Ez azonban mélyen magánügyem, erről nem írnék tárcát sem, mint ahogy arról sem írok, hogy nem szeretem a pacalpörköltet.
Hogy ez a szobor szép-e, nem tudom. Nekem nem tetszik, de számtalanszor kiderült már, hogy az ízlésem igencsak esendő, és előfordul, hogy idővel megszeretek valamit, ami elsőre nem tetszett. Ezt vitassák meg az esztéták, ehhez nincs hozzáfűznivalóm. Ha arra jutnak, hogy ez a szobor igenis szép, érveik ismeretében majd megnézem még egyszer, és lehet, hogy meg fog változni az esztétikai ítéletem – volt már példa ilyenre. Hogy ez a szobor mint emlékmű történelemhamisító-e vagy sem, azt vitatkozzák ki a történészek, ahhoz sincs hozzáfűznivalóm. De egyet biztosan merek állítani, és ez már távolról sem magánügyem. Amíg ez a szobor Budapest közepén áll és jellemez bennünket, addig esélyünk sincs arra, hogy a munkánkért európai bért kaphassunk.
