Késő van? Észre sem vettem, hogy hosszan csavarogtam. Tudod, valahogy megszerettem ezt a várost.
Értem én ezt. Én is szeretem. Nem véletlenül maradtam egész életemben a lakosa. Fiatalkoromban magam is sokat csavarogtam benne a barátaimmal. Persze az az igazság, hogy akkor még kellemesebb volt. Nem volt ez a sok autó. Az emberek meg ráérősebbek voltak, nem rohantak, inkább sétáltak, s ami a legfontosabb: nem voltak olyan agresszívek, mint manapság. Persze ez a ma érezhető agresszív légkör is abból adódik, hogy mindig „dolguk” van. Nem engedhetik meg maguknak, hogy csak úgy legyenek. Mindig attól félnek, hogy lemaradnak valamiről.
Ezt meg én értem. Az utóbbi évtizedekben valami alapvetően megváltozott. De hagyjuk ezt most. Egyszer talán nekiülünk, s végigbeszéljük az összes változást, melyet 2500 évem során megéltem.
Nagyon örülnék neki, ha egyszer békében végigbeszélnénk az európai történelmet. Kezdve az ókori görögöktől, a te eredeti világodtól egészen a mai napig.
Jaj, de jó lenne! S ma már értem is, vagy legalábbis érteni vélem, hogy miről beszélsz. Amikor még – ahogy nevezed – ókori görög voltam, talán még a görög identitásom sem volt olyan világos a számomra, én egyszerűen csak athéninak tekintettem magam. Mi közöm lett volna nekem mondjuk a spártaiakhoz? Ott voltak persze a perzsák, akik azért mindkét város lakóitól nagyon különböztek, nagyon sok mindenben, nemcsak a nyelvükben. Aztán hogy mi volna az az Európa – én csak arról hallottam annak idején, hogy Zeusz bika képében elrabolta őt –, s mi volna a történelem… Sok mindent megértettem ebből ez alatt a mintegy 2500 év alatt. Egyvalamit azonban ma sikerült nem értenem. Amikor azt mondom, egyvalamit, akkor viccelek; hiszen ahogy járom a várost, s elgondolkodom ezen-azon, sok mindent nem értek azért.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
