Modern Talking (Mit ér a múlt?)

  • Nádasdy Ádám
  • 2008. február 7.

Egotrip

A nyelvtudomány olyan korban vált tudománnyá - úgy 1820 körül -, amikor mindent történetileg fogtak föl és magyaráztak. Például az élővilágot is: Darwin azzal állt elő, hogy az élővilágnak története van, hogy nem mindig ugyanezek a fajok voltak, és hogy e történet magyarázatul szolgál arra, miért van minden úgy, ahogy van. Ezért lett olyan nagy sláger az őslénytan, meg hogy a madár tolla valójában a kutya szőrzetének felel meg.

A nyelvtudomány olyan korban vált tudománnyá - úgy 1820 körül -, amikor mindent történetileg fogtak föl és magyaráztak. Például az élővilágot is: Darwin azzal állt elő, hogy az élővilágnak története van, hogy nem mindig ugyanezek a fajok voltak, és hogy e történet magyarázatul szolgál arra, miért van minden úgy, ahogy van. Ezért lett olyan nagy sláger az őslénytan, meg hogy a madár tolla valójában a kutya szőrzetének felel meg.

Óriási fölfedezés volt, hogy a nyelveknek is van történetük, s ez a történet - ha megfejt-jük - megmagyarázza a mai állapotokat. Itt van például a magyar esete. Ez a szó egy szabálytalan -v-vel bővül a legtöbb alakjában: lovak, lovam, lovat, lovas, lovagol - de nem mindig, hiszen nincs -v- az olyan alakokban, mint lóhoz, lónak, lóként, hogy a platóni lóság ideájáról ne is beszéljek. Vizsgáljuk meg, miért nevezhető ez a -v- szabálytalannak.

Talán azért, mert csak nagyon kevés szó mutatja ezt a viselkedést? Ilyenek: tő/tövek, szó/szavak, tó/tavak, tetű/tetvek, lé/levek, mű/művek. Körülbelül 20 ilyen főnév van a mai nyelvben. Igék is vannak, pl. sző/szövök, aludni/alvás, meg egészen rendhagyóak, pl. interjú/interjúvol, de ezektől most eltekintünk. Ami ritka, azt a nyelvész hajlamos szabálytalannak - vagy hagyományosabb szóval: rendhagyónak - nevezni. De a ritkaság nem elég. Hiszen vannak jelenségek, amelyek nagyon ritkák, mégis szabályosak, mert megjósolhatók. Például a mai magyar beszédben (nem a helyesírásban!) csak nagyon kevés szó végén mondunk hoszszú í, ú, ű hangot: zrí, sí, szú, fú, mű, tű. Talán összesen 30 ilyen van - ám ezek mind egy szótagosak! Fel tudunk tehát állítani rájuk egy szabályt, mely - bármily kisszámú egyedre érvényesül - kristálytiszta: a magyarban az egytagú szavak végén hosszú az í, ú, ű. (Hat kivétel van: ki, ki?, mi?, mi, ti, ni.) Ez a kis kitérő arra int, hogy ritka dolog is lehet szabályos. Nincs-e valami szabályosság a lovak -v-jének megjelenésében?

Sajnos nincs. Nem tudjuk megokolni, miért pont ezeknél jelenik meg a -v- és nem másoknál. Ha van mű/művek, miért nincs tű/tűvek? Ha van ló/lovak, miért nincs olló/ollovak? Sem a kérdéses szavak jelentése, sem a hangalakja ezt a különbséget nem indokolja. Márpedig ha valamire nincs szabály - értsd: "ha-akkor" típusú előrejelzés -, akkor az a dolog szabálytalan.

Talán fordítva? Mondjuk, hogy mindezek a szavak "mögöttesen" -v-re végződnek, így tároljuk őket a fejünkben lévő szótárban, majd pedig ezt a -v-t töröljük bizonyos helyzetekben? Nem is -v-vel bővülő szavakról volna szó, hanem -v-t veszítőkről? Ez a gondolat nem érdektelen, hiszen az így föltételezett /lov/ szóból a -v- megjósolhatóan fog törlődni: szó végén, pl. /lov/ = , illetve mássalhangzó előtt, pl. /lov+hoz/ = lóhoz. Ez a szabályosság azonban csalóka. Csalóka, mert csak azokra a szavakra vonatkozik, amelyekre vonatkozik. Vannak ugyanis bőven -v-re végződő szavak, amelyekből a -v- sosem esik ki: sav, táv, öv, év - azaz ugyanott vagyunk, ahol az előbb: a kérdéses szavak jelentése, hangalakja ezeket a különbségeket nem indokolja. A -v-vel való bővülést (vagy a -v- elvesztését) cakompakk rendhagyóságnak kell minősítenünk, amire semmilyen magyarázat nincs.

Akkor honnan tudjuk mi, magyar beszélők, hogy ezt mikor kell csinálni? Onnan, hogy megjegyeztük 2-3 éves korunkban, vagy akár később is, amikor e szavakkal találkoztunk. Lexikális információ, hogy mely magyar szavak mutatják ezt a -v-jelenséget. Megjegyeztük ugyanúgy, ahogy azt, hogy melyik bácsit hogy hívják. Arra sincs szabály. Nincs "ha kövér, akkor Géza" típusú általánosítás.

Ha mindezt elolvasná Budenz József, Horger Antal vagy Gombocz Zoltán, a magyar nyelvészet régi nagyjai, elszörnyednének: kolléga, maga ennyire tudatlan?! Üssön föl egy nyelvtörténeti kézikönyvet, ott a magyarázat: e szavak régen egy félmássalhangzós v-szerű hangra végződtek (fonetikai jele [ß], hangzása kb. mint az angol w a went vagy a spanyol v a vivir szóban). A mai régen loßb volt, s ez a [ß] hang fejlődött két irányban: ha magánhangzó előtt állt, akkor rendes v-vé alakult: lovak, lovagol; egyebütt ez a [ß] hang eltűnt s a magánhangzó megnyúlt: ló, lóhoz. A mai zérus/v váltakozásnak ez az oka. Kell ennél szabályosabb szabály?

Ez igaz. Csakhogy én a nyelv működéséről beszélek, amit - görög szóval - "szinkrón" leírásnak nevezünk. (A szó ugyanaz, mint a moziban: azt jelenti, 'egyidejű, egyszerre történő'.) A szinkrón leírást az különbözteti meg a "diakrón" ('időn átívelő, történeti') leírástól, hogy az anyanyelvét megtanuló, azt a fejében fölépítő és elraktározó embert kívánja modellálni, márpedig ő történeti információt nem hall. Senkinek sem mondja az anyja, hogy "Zsomborka, mondjad szépen: , s tudjál róla, hogy a végén azelőtt [ß] hang állt". Nem, a normális beszélőknek nincs hozzáférésük kihalt alakokhoz; ha pedig nincs, akkor ezt nem tudják fölhasználni szabályépítésre, tehát nem lehet része a nyelvi rendszernek.

Gyönyörű és megvilágító a történeti információk felkutatása. De egyáltalán nem magyarázza meg, hogy mit miért mond a mai beszélő.

Figyelmébe ajánljuk

Nem, nem ad 850 forintért egy doboz ruhát a Zara

A netes átverések egyik nagy csoportja, amikor elhitetik veled, hogy jól jársz, és talán úgy tűnik egy ideig, hogy tényleg. Valójában olyan módszerrel vernek át, ami ellen utólag már nem lehet tenni semmit. Mert valójában te döntöttél úgy, hogy hülye leszel. Ilyen a Zara fantasztikus akciója is. Ami nyilván nem a Zara akciója.