Míg az autonómia tisztelete sok figyelmet kap a bioetikában, a szeméremről és a szégyenről alig van használható útmutató. Pedig a szégyenérzet, illetve annak szándékos kiváltása tragikus eseményeket indíthat el. Nemrég megrendítő bűncselekmény-sorozatra derült fény a franciaországi Villers-au-Tertre-ben. Az ápolónő és kétgyermekes anya, Dominique Cottrez nem kevesebb, mint nyolc újszülöttjével végzett. E gyilkosságokra sok éven át mégsem derült fény, mert a gyermekek mindegyike leplezett terhességek után, titokban született.
Tudom, nincs mentség e szörnyű tettekre – még akkor sem, ha számos pszichés trauma nyomta a titkolózó terhes anya lelkét. A terhességeket elsősorban azért nem vette észre a környezete, mert Dominique gyermekkora óta túlsúlyos volt: 155 cm-es magassága mellett súlya 110 és 160 kiló között ingadozott. Első gyermeke, egy kislány 1987-ben született, s az anyát ekkor érte élete meghatározó megszégyenítése. A szülésznő megalázó módon szidalmazta, és figyelmeztette, még egyszer vissza ne merje hozni hatalmas sonkatestét.
Dominique a második gyermekét még megszülte, de akkor is gondok voltak az ellátásával – következő terhességeit pedig már leplezte a környezete előtt. Nem akart több gyermeket, de a fogamzásgátláshoz nőgyógyászhoz kellett volna mennie, ezt pedig a szégyenérzete miatt soha többé nem tudta megtenni. Dominique, aki ápolóként odaadóan dolgozott egész életében, gyakori terhességeinél sem vett igénybe semmiféle orvosi segítséget – egyszerűen úgy tett, mintha mi sem történt volna. S ahogy igyekezett nem tudomást venni saját, szégyenletesen kövér testéről, úgy távolította el magától a terhességeket is – először csak képzeletben, aztán a szülést követő szörnyű gyilkosságokkal. Az ápolónő a douai-i bíróság előtt szinte megkönnyebbülten vette tudomásul a büntetést. Az eljárás során két felnőtt gyermeke végig kitartott mellette, hangoztatván, hogy nekik jó anyjuk volt.
Bár ritka és szélsőséges ez a példa, mégis megmutatja, hogy a pácienssel való tiszteletteljes kommunikáció szó szerint életeket menthet. Az orvoslás nemcsak a kutatásban, de a mindennapi betegellátásban is ragaszkodik a távolságtartó, tudományosnak tekintett leíráshoz. Csakhogy így a betegséggel együtt a beteg is vizsgálati tárgy lesz. A kórelőzmény és a kórlefolyás pontos rögzítése nagyon is fontos: ám ennek nyelvezete sokszor régi beidegződéseken, megszokáson, orvosi konvención alapul; azokból az időkből maradt velünk, amikor e feljegyzések csupán maguknak az orvosoknak szóltak. Ma sokszor nem felelnek meg a személyiségi jog követelményeinek.
Egyszer egy ismerősöm édesanyja előrehaladott méhnyakrákjáról beszélt nekem. A legmegrázóbb az asszony történetében az volt, hogy a betegség kialakulása előtt egyáltalán nem járt nőgyógyászhoz, még a szokásos szűrővizsgálatokat is elmulasztotta. De nem hanyagságból. Frissen megözvegyülve, még a gyász hónapjaiban nőgyógyásznál járt, s az orvos – a banális, kisebb fertőzés okait latolgatva – ízléstelen megjegyzést tett rá. Ez a kéretlen és megalázó fricska olyan traumát okozott, amely után egyszerűen képtelen volt orvoshoz fordulni. Mire elhatalmasodott rajta a betegség, már nem lehetett megmenteni.
Meggyőződésem, hogy a betegség leírása más módon kell hogy történjen, mint magának a betegnek és a beteg testének a leírása. Az utóbbi esetben a tárgyszerűség nem jelenthet tárgyiasítást. A pontosság megengedett, sőt fontos követelmény, ám a személy eldologiasítása, a szenvtelen „objektivitás” káros lehet magára a gyógyulásra is. A kullancscsípés utáni bőrpír formáját hasonlíthatom mondjuk kokárdához; de „az erősen elhízott, javított fogazatú, korának megfelelő szellemi épségű” páciens számára elidegenítő lehet ez a róla szóló leírás, s megnehezíti kapcsolatát is az orvossal. Kórházi anamnézisünk olvasását is csak olyan napokon ajánlom, amikor éppen jó az önértékelésünk. Egyáltalán nem fog tetszeni, amit beteg vagy akár csak egy kicsit korosabb önmagunkról olvasni fogunk;
a legjobb esetben is csak egy „közepesen táplált nőbeteg” lehetünk. Az összes fogyatékosságunkat tárgyiasító orvosi nyelv rontja az önbecsülésünket. Amikor – például műhibaügyek kapcsán – mások kórlapjait is tanulmányoztam, mindig ridegnek éreztem ezeket a leírásokat. Gyakran – s ez is nyilván a patológiai látásmódból fakad – a még ép funkciók is csak időlegesnek vannak feltüntetve: „a bőr turgora még megtartott”. Jó, most nem mutatható ki az eltérés, de holnap biztosan rosszabb lesz. Az IKEA bizonyosan több szeretettel és beleérzéssel írja le a katalógusában az éjjeliszekrényeit, mint az orvosi nyelv a beteg ember testét, jól-rosszul működő szerveit. A legvitathatóbb megfogalmazásokkal pedig a pszichiátria él, hiszen itt nem az ember belső szerveit írják le kíméletlen alapossággal, hanem a személyiségét. Itt máig érvényes Foucault (nemrégiben magyarul is megjelent) Rendellenesek c. előadásaiban tett azon állítása, mely szerint az orvosi szakvélemények, különösen a pszichiátriai szakértő által tett megállapítások megkettőzik a személyiséget: a valós mellé egy absztrakt, bűnös személyiséget kreálnak.
Pedig a betegtájékoztatás fejlődése nagyobb teret ad az orvos-beteg kommunikációnak. Vannak orvosok, akik erre már ráéreztek, és szinte költői érzékletességgel festik le, értetik meg a betegséget, valamely testi funkció működését és romlását; mert itt igenis hasznosnak bizonyulnak a metaforák, rajzok, hasonlatok. Talán nem véletlen, hogy nemrégiben szemorvosoktól hallottam ilyen költői tájékoztatást. Volt, aki különböző állatok látásához hasonlította az emberét, megmagyarázva, hogy miben vagyunk jobbak és miben rosszabbak. Egy másik orvos a látótér kiesését rajzokkal mutatta be, és törött tükörhöz hasonlította az OCT-n látható szemerezetet.
Amíg csak kevesen élnek a tájékoztatás emberibb, poétikusabb módjaival, addig a szégyen és szemérem is kezelésre vár az orvosi gyakorlatban. Hiszen a szégyen a legjobb terápiát is ellehetetleníti – ha a beteg nem megy orvoshoz, vagy nem megy vissza, vagy nem mer szólni, ha valamit észlel. Az orvosi nyelv régi, rideg stílusa felett eljárt az idő – az emberséges anamnézissel pedig talán az empátia is beköltözhetne a rendelőkbe.
