Jó dolgomban, kisebb munkákat nem számítva, csak az Európának dolgoztam. A (később) Nobel-díjas Le Clézio után Balzac jött, Ajar, Lautréamont, Queneau, Vian és sok mindenki más. Első kiruccanásom Agota Kristof kisregénye volt. A nagy füzetnek megtévesztően egyszerű a nyelve, lehet, hogy ez tévesztette meg a Magvető szerkesztőjét, mindenesetre sokat dolgozott a szövegen, és alaposan megdolgoztatott. Kis túlzással, majdnem annyi időmbe telt egyenként megtárgyalni és kihúzatni vele a változtatásait, mint maga a fordítás.
Hasonló volt a helyzet a Móra kiadóval. Nagy kedvencemet, a Rabelais-hívő Louis Pergaud Gombháború című regényét bízták rám; Pór Judit vetette össze a magyar szöveget az eredetivel, de a belső munkatárs jónak látta, ha ő sem henyél. Azzal búcsúzott:
– Jó, én nem akadékoskodom. De a főnököm is szereti cizellálni a kéziratot.
Egy kicsit cizellálta is. Visszacizelláltam.
Akkor már az Európa szerkesztője voltam. Bizonyára sok (próba)fordító elátkozott, amiért „könyör nélküli nyugalommal” (© J. A., Benyhe János) teszem a dolgom, de hát nem lazsálhattam, a latin csoport vezetője, Lator László szigorú főnök volt. Nem olyan értelemben, hogy büntette volna a késést, sőt akár a norma nem teljesítését (erről még szó lesz), nem, ő csak a szövegben nem ismert tréfát. Minden megszerkesztett kéziratot elolvasott, és ha tárgyi tévedést, félrefordítást, „magyartalanságot”, rossz szórendet talált, a margóra biggyesztett ceruzás felkiáltójellel jelezte rosszallását. Annyi pont elég volt, Lator nemhiába volt az Öreg már negyvenéves korában, az ember elszégyellte magát a hanyagságért.
Az Európa latin csoportjában megesett, hogy összekeveredett a szerkesztői és a fordítói feladat. Egy kitartóan munkáért folyamodó irodalmár hölgy megkapta Latortól egy meglehetősen szlenges francia krimi fordítását. A próbaszöveget elsumákolta, és sokat késett a teljes könyv leadásával is. Mi viszont nem késlekedhettünk. Hogy miért nem, ahhoz tudni kell a kor, esetünkben a hetvenes, nyolcvanas évek fordulója, egyik kiadói-terjesztői alapszabályát. A könyvárakat úgy határozták meg, hogy – még különböző alcsoportokkal is bonyolítva – más-más kategóriába esett a klasszikus irodalom, a modern nyugati, a „népi demokratikus”, a szovjet (amiben természetesen még Puskin is benne volt), a lektűr és a krimi. Ez utóbbi szabad áras volt, a szovjet viszont nem kerülhetett többe ívenként (40 ezer leütés) egy forint húsz fillérnél, ha ugyan jól emlékszem. Az Európa vezetősége a központilag megszabott ívárakat figyelembe véve alakította ki az éves tervet, következésképp a pénzügyi egyensúlyhoz megfelelő számú nyereséges könyvet kellett kiadnia. Megkaptam tehát szerkeszteni a detektívregényt, és egy-kettőre kiderült, hogy a fordítás használhatatlan. Ahol például annak kellett volna lennie, hogy az egyik felügyelő „a cipője orrát tanulmányozza. Szép cipő: olasz fazon” (coupe italienne), ezt olvastam: „…jól adja. Akárha egy olasz színházban volnánk.” Következett az akadályfordítás rohamtempóban. Lefordítottam az egész könyvet, de ha valami jó (és más) volt az „eredeti” magyar szövegben, azt írtam be a szerkesztménybe. Az új változat láttán a hölgy bevallotta, hogy csak becsületből végezte el a szerződésben vállalt feladatot, és elismerően megjegyezte:
– Végre most már értem is, hogy mi van a könyvben.
Nem vett fel honoráriumot, sőt megkérte Latort, hogy ne őt tüntesse fel fordítóként a kiadó. Honoráriumot egyébként – főkönyvelőnk legnagyobb örömére – én sem kaptam, mert a fentebb már említett szerkesztői norma terhére (illetve javára) végeztem el a munkát. Napi négy pont volt a norma, ez megfelelt 1,2 ív (48 ezer leütés) nehéz szöveg szerkesztésének. Az egyéb kiadói munkáknak is megvolt a tarifája.
Hasonló, csak kínosabb esetem volt egy igen tekintélyes műfordítóval. Ő egy lektűrrel bánt el iszonyú mód. Bejött a kiadóba átnézni a megszerkesztett szöveget. Komótosan átlapozta a paksamétát (hol volt akkor még a számítógép!), aztán leereszkedően azt mondta:
– Jó, rendben van.
– Más mondanivalód nincs?
Megvonta a vállát.
– Nincs.
– Nem tűnt fel, hogy át van írva a fordításod?
– Mondtam, hogy rendben van.
– Szerintem nincs rendben. Nehezményezhetted volna, hogy túltengett bennem a szerkesztői buzgalom, és akkor megvitattuk volna, hogy kinek van igaza. Vagy azt mondhattad volna: „Köszönöm a munkádat, sajnálom, hogy ez a fordításom nem sikerült.”
– Jó, akkor köszönöm a munkádat, remélem, a következő fordításom jól sikerül.
A köszönete nem volt őszinte. Notórius feljelentő lévén haladéktalanul bepanaszolt Domokos János igazgatónál hatáskörtúllépés és külső munkatársnak járó tisztelet meg nem adása miatt. Igazoló jelentésemhez hatoldalas idézetgyűjteményt csatoltam, és a szemelvényekből aztán jó néhány bekerült Borbás Mari füzetébe, amelyben kolléganőnk a válogatott fordítói hülyeségeket gyűjtötte. A füzetből később könyv is lett (Borbás Mária: A bűnbak bégetése), még abba is jutott vagy fél tucat gyöngyszem a szóban forgó lektűrből. Íme a két kedvencem (a másodikat Barna Imre szaktársam is emlegette már e hasábokon; lásd: Eunuch az erdőben, 2014. február 6. és Azt hittem, franciák, 2014. május 29.):
„Rád gondolok, Paméla, te kis tollkönnyűvé vált csontkollekció.”
„A növények közt, akár a dzsungelbe keveredett eunuch, kis patak kanyarog.” Az eunuch úgy keveredett a dzsungelba, hogy a fordító, a szótárt természetesen mellőzve, összetévesztette eunuque-öt eunecte-tel, eunuchot anakondával. (Amúgy egyszerűen csak patak kígyózott a fák közt.)
És ha már igazoló jelentésnél és A bűnbak bégetésénél tartok… Utolsó európás szerkesztésemből is ügy lett, vagyis inkább csak ügyecske. Igazgatói felszólításra írásbeli magyarázatot kellett adnom, miért ítéltem minimális tiszteletdíjra egy fordítót. Miért? Dühből. Dühből, amiért egy vacak könyvet vacakul fordított le, és nekem kellett bajlódnom vele. Őszintén szólva méltatlan dolog volt csekélyke hatalmammal visszaélve, bosszúból kábé kétezer forintot kivenni a derék „kipróbált elvtársnő” zsebéből. Csodálkozom is, ahogy visszagondolok a régi időkre, és szomorúan magamra vonatkoztatom a dilettáns könyv dilettáns fordítójának örökbecsű szavait:
„Az öregnek leesik az álla, belezuhan a számára beláthatatlan múltba.”
(A Pont fordítva c. sorozatunkat a jövőben a sorozatgazda Barna Imre mellett több szerző írja majd – a szerk.)
