Egotrip

Talán sokan ismerik, de akik esetleg nem, azoknak ezúton ajánlom Kálmán László és Nádasdy Ádám Hárompercesek a nyelvről c. könyvét (Osiris, 1999). A kötetben van egy esszé a pragmatikáról, azaz a nyelvhasználat és jelentésértelmezés tudományáról is, ami örvendetes, mert ma is sokan úgy gondolják, hogy a pragmatika túl nehéz és unalmas a normális emberek számára.

Nem kétséges, hogy a 48 órás mérlegelési határidő túllépése a rendőrség és a tevékenységének kereteit kijelölő kormány felelőssége. Az is a rendőrség és a kormány felelőssége lett volna azonban, ha a holokausztmegemlékezést a világ szégyenére egy jogellenes szélsőjobboldali demonstráció zavarja meg.

Apám horvát eredetű volt, s e nyelvet kis gyermekkoromban kevéssé még beszélte is; anyám pedig tót származásu vala, mint nemzetiségi neve Nebehaj mutatja, s a tót nyelvet még nem egészen felejtette volt el. Ilyen ős szittya magyar vérből eredtem én.

"Ha"-val kezdődő mondatnak a sportban nincs értelme. Annak ellenére, hogy edzők, sportolók, riporterek, fizetett és amatőr szakértők folyamatosan ismételgetik, az az igazság, hogy magának a mondatnak nincs értelme. Sőt, azt gondolom, hogy a sportnak csakis a "ha"-val kezdődő mondatok miatt van értelme, de ez a gondolat már messzire vezetne.

A'sziszi, szentferenc kijött a barlangból, hugyozott, kezet és fogat mosott a forrásban. Közben nézte az eget - borús, sötét idő, nagypéntekhez illő. A forrás fogmosóvizét a hóba köpte - húsvéti tél, ilyenre nem emlékezett. Bakancs, nagykabát, kötött sapka, kesztyű. Indult le a Remete-bércről Házára, el kell érnie a buszt.

Egy amerikai campuson nemrégiben érdekes kísérletet végeztek. Megkérték az egyik épületbe belépőket, hogy válaszoljanak néhány kérdésre. Az egyiküket balra, a másikukat jobbra tessékelték. Az egyik oldalon a válaszadó mellett egy kéztisztító volt a falon, a másik oldalon semmi. Az eredmény: a kéztisztító közelében a válaszok szignifikánsan konzervatív irányba hajlottak.

Már megint betett nekünk egy renitens ország baja. Most pont azé a Ciprusé, amellyel 2004. május 1-jén együtt léptünk be az Európai Unióba.

A magyar-román rangadót kísérő közel sem szívderítő jelenetek, majd a Puskás-stadion elé kiömlő nemzeti fekália rádöbbenthette volna a kormányzó pártot, hogy a társadalom ellenében egyfajta magánhadseregként dédelgetett futballhuligánok még a fejükre nőhetnek, s egyszer majd választaniuk kell közöttük és a rendőrség között. De a jelek szerint az esetből most sem tanultak.

Simor Andrást és a Nemzeti Bank vezetését a kormány régóta vegzálta, csúf eszközökkel: lecsökkentette fizetéseiket, a felügyelőbizottsággal piszkáltatta, végül mondvacsinált ürüggyel rájuk uszította a számvevőszéket (utóbbi azt is világossá tette, hogy az ÁSZ-nál már rég nincs szó valódi függetlenségről).

És ugyan mit lehet kezdeni egy olyan férfival, akit jobban aggaszt, hogy a csapata egygólos vesztésre áll az Exeter City ellen a harmadik ligában, mint az, hogy jól van-e a "szerelmese".

E. L. Voynich Bögölye tárgyában kapirgáltunk az előző részben, s ezt annak a meglepő ténynek a konstatálásával zártuk, hogy a világ nyugati felén hamarosan elfelejtett regény a forradalom előtti Oroszországban páratlanul népszerűvé vált, egy forradalmi nemzedék evangéliumává: 1917-ig tíz kiadást ért meg orosz fordításban.

Egy angol humorkutató írta egyszer, hogy a nyelvi humorról való tudományos értekezés olyan, mint a béka élveboncolása: az ember gyomra kifordul tőle, a béka meg belehal.