A Szépirodalmi Könyvkiadótól K. szeretett volna átkerülni az Európához. A világirodalmi kiadónál, gondolta, a hazai írók kéziratainál izgalmasabb művekkel, mindenekelőtt német irodalommal foglalkozhat. De az állásváltás 1975-ben nem bizonyult szerencsésnek.
Az állásinterjú során Domokos János, az Európa igazgatója megkérdezte, megtartja-e a leadási határidőket, illetve nem viselkedik-e lekezelő módon a titkárság dolgozóival. Mint a szerkesztők nagy része, időnként K. is késett a kéziratok leadásával, csak azt válaszolhatta tehát, hogy igyekszik tartani a határidőket. A második kérdést azonban egyáltalán nem értette. A Szépirodalminál inkább az volt vele a baj, hogy túlságosan is jó kapcsolatba került a titkárságon dolgozó gépíró lányokkal. Csak később derült ki, hogy Domokos afféle bezzeggyereknek szánta Katona Tamás bosszantására, hoszszabb távon esetleg a kiszorítására: olyasmikre kérdezett rá, amiket Katona Tamás hibáiként tartott számon. K., reményei ellenére, nem az angol-német csoportba került, hanem Tamás "párjaként" a szép könyvek kéziratának gondozására szakosodott, összesen kétfős Helikon-csoportba, fennmaradó munkaideje pedig a népi demokratikus csoporté volt. A Helikon-könyvek javát azonban továbbra is Tamás szerkesztette, K.-ra a maradék jutott, például egy nyomdatörténeti sorozat. A lektori jelentéseket az Európánál akként kezelték, amire készültek: tájékoztató ismertetőkként, amelyek alapján a kiadó eldönthette, meg akar-e jelentetni egy művet vagy sem. Itt tehát senki sem olvasta csodálattal, afféle cenzúrázatlan kritikaként a másik szerkesztő lektori jelentését - K. híjával maradt egy korábban élvezett sikerélménynek. A szerkesztők és a kiadó vezetői meg voltak győződve róla, hogy a fordítók nagy része nem tudja a nyelvet, amelyből fordít, és nem tud magyarul sem. Ez részben igaz is volt, különösen a kevesek által ismert nyelvek esetében. A kiadónak így az volt az első számú elvárása, hogy a szerkesztő javítsa ki, írja át a fordító csapnivaló munkáját. Erre az igényre erősített rá a kiadó irodalmi vezetője, Antal László, maga is jeles műfordító, egyúttal azonban született "besserwisser", azaz olyan ember, aki mindent mindenkinél jobban tud. Fordítások esetében az átírásnak van egy abszolút határa: a mű eredeti szövege. K.-nak ellenben nyomda- és sajtótörténészek kézirataival volt dolga, így sokszor valóban arra kényszerült, hogy megírja a műveket a szerzők helyett. Ezt Domokos is, Antal is elvárta tőle, közben azonban a művek átírását, kiegészítését K. magánszenvedélyének tekintették. Domokos János, akit K. konfliktusaik ellenére eszes és a maga módján tisztességes embernek tartott, egyszer nekiszegezte a kérdést: - Miért nem írsz inkább? - A leadások egyre inkább elhúzódtak, noha K. nap mint nap hajnalig ült egy-egy kézirat felett. Akkoriban fordította le Martin Walser Módszereim ellen mind többen emelnek panaszt című novelláját egy üzemi portásról, aki arra törekszik, hogy a belépésre jelentkező hívatlan látogatókat meggyőzze: ne is akarjanak bemenni. Egyre hosz-szabban kell érvelnie, a kapu előtt pedig mind nagyobb a tumultus. K. a szerencsétlen portás lelki rokonának érezte magát. - Önkéntes gályarab vagy, mondta Éva, miközben egyedül kellett gondoznia a három gyereket.
Hamarosan K. is meg Domokos János is megtapasztalhatta az önálló írás veszélyeit. 1976-ban több, az NDK-ban elfogadott, sőt "vonalasnak" számító író tiltakozott az ellen, hogy nyugat-németországi előadó körútja alatt az NDK hatóságai megfosztották keletnémet állampolgárságától Wolf Biermannt, a népszerű, kommunista, de a létező szocializmust sok dalában keményen bíráló énekes-költőt. A nyilvános tiltakozás a betetőzése volt egy ellenállási hullámnak, amely 1968 után kezdődött: jó néhány keletnémet író botrányosnak érezte, hogy harminc év múltán ismét német csapatok masíroznak Prága utcáin. K. meglepve olvasta az NDK-ból érkező társadalomkritikus - és ráadásul jól megírt - könyveket. Azért volt ez meglepő, mert a magyar írók közül, pedig sokkal szabadabb légkörben éltek, mint keletnémet kartársaik, akkor még senkinek nem jutott eszébe, hogy akárcsak egy verssorral jelezze, nincs az rendjén, hogy magyar katonák vesznek részt egy másik nép szabadságának elfojtásában. A népi demokratikus csoport főszerkesztője, Szappanos Balázs azonban megmagyarázta: - Kádár mindent megtett, hogy ne kerüljön sor a beavatkozásra. Végül Magyarország egészen kis erőkkel vett részt a megszállásban. - K. számára ez a beszélgetés maradandó jelképe lett a felelősség alól való örök magyar kibúvásnak.
Volker Braun kommunista költő volt az NDK-ban, de a Biermann-ügyben csatlakozott a tiltakozókhoz. Unvollendete Geschichte (Befejezetlen történet) című, 1975-ben megjelent novellájára K. nem sokkal az Európához való belépése után bukkant rá a Sinn und Form című tekintélyes folyóiratban. A történet egy káderlány és egy "deviáns" (leveleket kap Nyugatról) fiatalember szerelméről szól. Karint a tanácselnök apja szakításra kényszeríti, a fiatalok mégis találkoznak, Karin teherbe esik, a fiú öngyilkosságot kísérel meg, a befejezetlen történet végén kómában fekszik. K. azt javasolta, hogy a Modern Könyvtárban jelenjen meg Braun háromrészes novellaciklusa, a Hans Kast kötetlen élete (a harmadik novella Csehszlovákia megszállásának napjaiban játszódik) plusz a Befejezetlen történet. Csakhogy az utóbbi megjelentetését az NDK illetékes hatóságai nem engedélyezték.
K. utószót írt Volker Braun könyvéhez. Tulajdonképpen hálával tartozik Domokos Jánosnak, hogy megakadályozta írása megjelenését. Miközben a Lukács-óvoda tagjai éppen megszabadulni igyekeztek gondolkodásuk marxista maradványaitól, K. ekkorra jutott el oda, hogy egy író értékelésében felhasználja, amit az ifjú lukácsistáktól Marxról hallott. Írása arról szólt, hogy Volker Braun a valóság megismerése, a valósággal való kritikus szembenézés révén egyre inkább leszámol a maga marxista társadalomképével, de megőrzi magában a rejtélyes "marxi intenciókat". Ez volt a lukácsisták kedves kifejezése, mielőtt végleg szakítottak a marxi hagyománnyal. Az egész írás olyanra sikeredett, mint egy négyes alá dolgozat Bence György tanár úr osztályában, az 1971/72-es tanévben.
A Szépirodalminál egy efféle szöveg már a szerkesztés szűrőjén fennakadt volna. Ha azonban eljut Illés Endréig, Illés valószínűleg megelégszik egy dorgálással. Az Európánál azonban nem úgy cenzúráztak, mint a magyar irodalmi kiadóknál. Természetesen sok kortárs mű nem jelenhetett meg, ezt mindenki tudta és tudomásul vette. De a megjelenő művekből nemigen volt szabad húzni: Domokos János semmitől nem tartott jobban, mint attól, hogy a New York Times megírja, Magyarországon megcsonkították egy amerikai író művét. Így az Európa munkatársainak szerkesztés közben nem kellett szembesülniük azzal, hogy cenzorok is. K. sosem tudta meg, hogy a kiadó igazgatója magától olvasta-e el az utószavát, Antal szólt neki, vagy egy buzgó kézirat-előkészítő hívta fel rá a figyelmét. Domokos mindenesetre személyes sértésnek vette K. utószavát, merényletnek a kiadó belső szolidaritása ellen. - Ez egy csapat, mondta felindultan. - Hátba támadod a kiadót? - Attól kezdve árulónak tekintette K.-t, és csak az alkalmat várta, hogy kirúghassa.
Ez az alkalom 1979 októberében érkezett el, amikor mintegy 250 magyar állampolgár az aláírásával tiltakozott a csehszlovákiai polgárjogi mozgalom, a Charta 77 vezetőinek börtönbüntetése ellen. K. az aláírás pillanatában tudta: tizenhat éves könyvkiadói pályafutása véget ért.
