Szinte már közhely, hogy a szuperhősök univerzumai egyre átjárhatóbbakká válnak, a képregények után a filmeken is lassan összefolyik az X-Men világa a Marvel bosszúállóiéval, az egész mindenség ráadásul beágyazódik a hétköznapjainkba. Hasonlatkészletünkből a másságok elfogadhatatlanságáról papoló politikusok láttán a mutánsok kerülnek elő, a migránsok helyzetének megoldásában pedig már csak Thorban bízhatunk (Magneto közben összegöngyöli a kerítést). A fenti átfogó problémák mellett mindeddig kevesebb figyelem irányult a mások egymás közti másságának részletkérdésére, illetve a szuperhősök belső versengésére.
Az elmúlt napokban a televízió révén az utóbbi furcsa paragone vita mégis átszüremlett a való világba, párhuzamosan azzal a keserű élménnyel, hogy kedvenc hősünknél is létezhet különlegesebb teremtmény. Aki ezt az érzést premier plánban szenvedte el, nem volt más, mint Shane Tusup – gyanúsan hollywoodi név –, aki a kazanyi világbajnokságon az edző és kabalafigura szerepében a medence szélén izgulta végig a versenyeket, a feleségére utaló, Iron Lady feliratú pólóban. E jelzőt Hosszú Katinka – nevében óvatos oximoron – korábban elpusztíthatatlan kondíciójáért és regenerációjának csodájáért kapta, s vegyesen elért rekordjával úgy látszott, most is rászolgált erre. Azután egyszer csak pont mellette bukkan elő egy még keményebb szereplő, aki ráadásul kicsi, vékony és 18 éves, és az 1500 méteren úszott hihetetlen világcsúcsa után néhány perccel ismét vízbe szállva, elképesztő energiát mozgósítva jut be a 200 méteres gyorsúszás döntőjébe. Akkor ő lenne az Adamantin Lady? Mondjuk Katie Ledecky – a sztoriban a posztcsehszlovák név – mutatványa után úgy nézett ki, mint egy Stephen King-hősnő, aki épp most konstatálja, hogy a nézésével lerombolta az uszodát, de ez nem csökkenti a példázat erejét. A történet mintázata persze – ahogy ezt a szuperhősök esetében megszoktuk – korántsem új.
1906 júniusában gigászi verseny zajlott le a Dunán: a Tulln és Bécs közti 37 kilométeres szakaszon mérte össze erejét a korszak két kiemelkedő úszóegyénisége, az osztrák Walburga von Isacescu bárónő és az ausztrál Annette Kellerman. (Vegyük észre, a nevek felosztása hasonlít a Fantasztikus Négyes antitetikájához: a kelet-európai nemes, Victor von Doom versus az egyszerű Reed Richards.) Korábban mindkét hölgy megkísérelte átúszni a La Manche-csatornát, mindketten kudarcot vallottak. Walburga volt nemének első képviselője, aki meg akarta ismételni Webb kapitány 1875-ös produkcióját. A bárónő két tojásból és egy pohár borból álló reggelije után 1900. szeptember 17-én fél nyolckor indult el Calais-ból, hogy csaknem 9 órányi hánykolódás után félúton kimerülten húzzák ki a vízből – mielőtt takarókba burkolták volna, egész testét kölnivízzel dörzsölték be. Annette Kellerman, aki 1902-ben, 16 éves korában 33 perces idővel nyerte meg Új-Dél-Wales 1 mérföldes bajnokságát, majd rövidesen már vízi show-kban úszkált együtt halakkal – sellőszámot mutatott be –, 1905-ben indult el a La Manche meghódítására, de a háborgó csatornából túl sok sós vizet nyelt, tengeribeteg lett és feladta. Ez a kihívás nem nőknek való – nyilatkozta.
Egy évvel később a dunai versenynek persze ő az esélyese, hiszen húsz évvel fiatalabb, mint a speciális szemüvegben és konzervatív ruhában úszó bárónő. Annette Kellerman ráadásul több nézőt is vonz: első nőként visel testhez simuló, egyrészes úszódresszt. A gyönyörű hölgyet, akinek gyermekkorában egy betegség miatt acélmerevítők segítették a járását, 1908-ban egy amerikai tudós vizsgálta (Harvard Egyetem, mint a filmeken), s további 3000 nő arányaival összevetve azt állapította meg, hogy az ausztrál úszónő idomai közelítik meg leginkább a milói Vénuszéit. A „modern Vénusz” – bár testén zúzódások keletkeznek, s a ruhája is elszakad – végül háromnegyed órát ver rá Walburga von Isacescura, aki egyes források szerint fair módon fogadja a vereséget, mások úgy tudják, az ausztrál úszónő kísérőit jogosulatlan segítségnyújtással vádolja (Verseny a javából, Tony Curtisszel). A megmérettetés után útjaik többé nem találkoznak, a bárónőről még feljegyzik, hogy kevesebb mint 7 óra alatt úszott el Bécsből Pozsonyba, illetve többször tartott bemutatót, télvíz idején átszelve a Dunát – később neve a történelem homályába vész. Nem úgy Annette Kellermané, aki táncosnőként a tízes évek elején többször lép fel Bécsben is, Amerikában pedig filmes karrierbe fog, ő az egyik első nő, aki meztelenül mutatkozik a vásznon – az Istenek lánya tekercsei elvesztek, a legendás alak fennmaradt.
Nagyjából ötven évvel azután, hogy Annette Kellerman úszókarrierjének csúcsára ért, Ausztráliában ismét csodálatos eredményt ünnepeltek: Ilsa Konrads 1960-ban első nőként a világon, húsz percen belül úszta le az 1500 métert. Nem csupán az idő volt megdöbbentő, hanem az a tény is, hogy a Konrads testvérek, Ilsa és John, futószalagon szállították a világcsúcsokat, pályafutásuk végéig összesen harmincnyolcat. Ausztráliában beatzenészekével vetekedő népszerűségre tettek szert, pedig eredetileg nem is voltak ausztrálok. 1944-ben a család a Vörös Hadsereg elől menekült el Rigából; Janis ekkor kétéves volt, Ilze három hónapos. Először Németországba kerültek, s végül csak 1948-ban jutottak Ausztráliába, ahol az első időket a Wagga Wagga városa melletti Uranquinty Migráns Központban töltötték (ilyen helységnevek csak a Marvel-univerzumban létezhetnének). Az itteni medencében tanultak meg úszni is, hogy azután 1958-ban már rengeteg számban csúcsokkal nyerjék az új-dél-walesi, majd a nemzeti bajnokságot. 1960-ban, a római olimpián John aranyérmet szerzett 1500 méteren, Ilsa pedig a 4×100-as váltóval lett második. A hatvanas évek közepén már egyikük sem versenyzett, Ilsa újságíró lett, John kacskaringós utakon üzletember; ma is élnek.
A hősök és mások történetei itt is tetszőlegesen keverhetők: párhuzamot vonhatunk John és Ilsa, illetve az X-Men csodaikrei, Pietro és Wanda Maximoff között. Vagy maradhatunk a való világ Ausztráliájánál, hiszen Hugh Jackman Új-Dél-Walesben született, Emily Seebohm pedig szintén megverte Kazanyban Hosszú Katinkát. Sőt, az univerzumok tetszőlegesen tágíthatók – felkészül Harry Potter. Nyilvánvalónak tűnik ugyanis, hogy Cseh László a Trimágus Tusa úszószámában alkalmazott buborékfejbűbáj révén tehette meg az utolsó tempóit, másoknak viszont valószínűleg a varangydudva segítségére is szükségük volt. Úgy emberileg.
