Nehéz elképzelni, de lehet, hogy évtizedek múlva leendő olimpiai bajnokaink egész sora hivatkozik majd a folyosókon vagy a tantermekben megtartott tornaórák inspiráló, megindító élményére, mint a későbbi sportolói döntések eredőjére. A bizonytalanság okán itt hagyjuk is függőben az emigráció kérdését, hiszen időközben iskoláink remilitarizálódási folyamatának újabb fejezetéhez érkeztünk: Balog Zoltán miniszter hívására összeállt a Mindennapos Éneklés Bizottsága. Hogy milyen szoros az összefüggés a sport és a zene, az edzett test és az éneklő ifjúság között, azt különösen a bizottság tiszteletbeli elnöke, Kodály Zoltánné tudhatja, hiszen egykori férje erről éppen házasságkötésük havában, 1959 decemberében nyilatkozott a Sport és Tudomány című folyóiratnak.
Kodály, akit nem kisebb tekintélyű sportoló, mint a Tarzan, vagyis Johnny Weissmuller mögött egykor olimpiai ezüstérmet szerzett dr. Bárány István szólaltatott meg a témában, elmondta, hogy maga is éppen fél évszázada sportol rendszeresen: mindennap fél órán át végez testgyakorlatokat, enélkül ugyanis „összeroppanna, nem bírná a magas fokú szellemi és testi igénybevételt”. A Háry János szerzője kiemelte, hogy a zeneművészek a napi próbák és előadások során gyakran merev tartásban végeznek rendkívüli kitartást igénylő, koncentrált munkát – ezért nekik általánosságban a nyújtó-lazító hatású és így felüdülést okozó gyakorlatok ajánlottak. A sokat ülő zenészek számára a futás lehet üdvözítő, de Kodály, aki a Lukács fürdő törzsvendége volt, mindenekelőtt az úszásra esküdött. Talán épp ezzel függ össze, hogy a Zeneművészeti Főiskola hallgatói a kötelező testnevelés keretében akkoriban hetente kétszer jártak a Nemzeti Sportuszodába. Dr. Bárány azonban – aki az 1926-os budapesti Európa-bajnokságon 100 gyorson a nagy Arne Borg előtt beérkezve magyar csúccsal győzött, „s nemzeti imádságunk akkordjai ujjongva szárnyaltak a magasba” – sajnálattal jegyzi meg, hogy „mindezek ellenére akadnak olyan főiskolai hallgatók, akik még harmadéves korukban sem tudnak úszni”.
Az idézett cikkben azonban más sportágak és zenei nagyságok is feltűnnek: Dohnányi Ernő például mindig a tenisz révén frissült fel, Vásáry Tamás pedig – aki most Kodályné mellett szintén tagja a Mindennapos Éneklés Bizottságának – már akkoriban is a jóga megszállott hívei közé tartozott. Ritka, hogy a futball összekapcsolódna a komolyzenével, mindenesetre dr. Bárány – aki Dohnányihoz hasonlóan háromszor nősült – labdarúgó-példaként felhozza az Amerikában híressé vált hegedűművész, Kerékjártó Gyula, azaz Duci de Kerekjarto nevét is. (Mellesleg az Amerikába szakadt magyar zenészek közül a furcsa életpályájú fenomén, Nyiregyházi Ervin nősült a legtöbbször, szám szerint tízszer, de ennek kevés köze van a mindennapos énekléshez.)
Kodály úgy gondolta, hogy az élsport és a hivatásos zeneművészi pálya nehezen egyeztethető össze, így a zenészek között – véleménye szerint – aligha akad világraszóló eredményt elért sportoló. Még ha e helyütt el is tekintünk az olimpiák művészeti versenyein érmet nyert zeneszerzőktől, a nagy magyar zenepedagógus akkor is téved. Erre már dr. Bárány is felhívja Kodály figyelmét, amikor az 1948-as olimpián diszkoszvetésben és súlylökésben is aranyérmet szerzett zongoraművésznő, Micheline Ostermeyer teljesítményét említi – „ilyen kivétel lehetséges, bár Ostermeyer nevét, mint zongoraművészét, Kodály nem ismeri”. Pedig az 1922-ben született francia lány hazájában valóságos legenda volt. Apjától remek testi adottságokat, anyjától zenei érdeklődést örököl: kisgyermekkorától kezdve párhuzamosan sportol és zongorázik. Szüleivel Tunéziában él; a tehetséges lány elsősorban kosárlabdában jeleskedik, a háború éveiben a Radio Tunis hetente fél órában közvetíti zongorajátékát. A felszabadulás után Párizsba költözik, ahol sportban az atlétikára vált: 1946-ban ezüstérmes lesz súlylökésben az Európa-bajnokságon, miközben kitűnő eredménnyel végez a Konzervatóriumban. Ezután következik London, ahol a két aranyérem mellett magasugrásban is bronzérmet szerez. A súlylökés megnyerése utáni este Beethoven műveiből ad koncertet a francia csapat szállásán. A negyvenes évek végén nemcsak a dobószámokban állít fel nemzeti rekordokat, de ötpróbában és gátfutásban is sikeresen szerepel. Utolsó nagyobb versenye az 1950-es Európa-bajnokság, ahol súlylökésben már két megtermett orosz lány mögé szorul, s ugyanígy harmadik lesz 80 méter gáton, a felülmúlhatatlan holland Fanny Blankers-Koen és az angol Maureen Gardner mögött – utóbbi később meglepő módon balettiskolát alapít. Micheline Ostermeyer a helsinki olimpián nem indul, ekkor már csak a zenére koncentrál; zongoraművészi karrierjében a sport inkább hátráltató tényező, mindenki az olimpiai bajnokot látja benne. Sajátos módon küzd a sztereotípiák ellen: éveken át nem játszik Lisztet, mert művei szerinte túlságosan „sportosak”. Személyes tragédiák után felhagy a koncertezéssel, zenepedagógusként tevékenykedik, csupán idős korában, a 2001-ben bekövetkezett halála előtti években vállal ismét fellépést, nagy sikerrel.
Micheline Ostermeyer természetesen nem az egyetlen példa a komolyzenei tehetség és a sikeres sportolói karrier párhuzamosságára, elég, ha itt csak utalunk az 1908-as olimpián evezésben Nagy-Britannia színeiben aranyérmet szerzett – majd az első világháborúban fiatalon elhunyt – ausztrál zeneszerzőre, Frederick Septimus Kellyre. Bár az elmúlt években – Bourdieu tudományos elméleteire támaszkodva – több írás is megjelent a francia oktatási rendszer korabeli sokoldalúságának és Ostermeyer sikereinek összefüggéseiről, most (egyelőre látatlanban) mégsem vállalkoznánk a mindennapos testnevelés és a mindennapos éneklés áldásos együtthatásának elemzésére. A Sport és Tudomány cikkének zárómondata nyomán annyit azért óvatosan mi is kijelenthetünk, hogy a „rendszeres sportolás jó hatását Kodály Zoltán élete is példázza”. Mindezt nyilván Kodály Zoltánné is megerősítheti. Az özvegy, aki egy tekintetben maga is világrekordernek számít, hiszen a Földön ma élő emberek közül valószínűleg egyedüliként állíthatja: „férjem első felesége 1863-ban született”.
