Hősöm eleddig a végzetesen baljós, tiszta szívből megbánt, megalázó pillanatig egyáltalán nem képzelte el a nővéreket - hogy úgy mondja, nem volt az a napi életterve része, hogy kórházi nővérek kinézetén és jellemén gondolkozzon -, ám ettől még a megérkező nővér pontosan olyan volt, mint ahogy az ember a nővéreket elképzeli. Előbb csak a hangja úszott be a szituációba, odakintről nem látszott a fizikai valósága, ám nem is kellett ahhoz a képkeretbe beállnia, hogy az ábrázolt jelenet főalakja legyen egyetlen másodperc alatt, s hogy a folyosón abban a szúrásban rend legyen. Mi van itten, fiúk-lányok, mi ez a kupleráj - dörrent rájuk érkezőben, s a hangjától vezényszóra balra fordultak a hősömre szegezett fejek. Színház ez vagy kórház. Mentek azon nyomban a rácsos ágyba befele. Leszíjazzam valamelyiket? A betegtársak arcán szavainak hatására azon nyomban kiült a bárgyúságot jégcsákánnyal strukturáló jeges rémület: láthatóan volt lövésük arról, hogy ami fel lett itt most vetve, milyen. Egy lépést - de egyszerre, mint a hadseregben - hátralépett az egész kompánia, hogy utat engedjen neki, miközben a bátrabb típusúak kísérletet tettek arra, hogy megmagyarázzák a helyzetet addig is, míg a folyosó végéről döngő lépteivel megérkezik. A legijesztőbb kollégának továbbra is szünet nélkül folyt a nyála, ekképpen a lába elé beszéd közben kéttenyérnyi tócsát engedett, ám a hősöm irányába mindeddig képviselt - egy csöppet sem hatástalan - nagy, fenyegető bátorságból a nővér látványára egy jó adagnyit visszavett. Jön, jön, jön, jön - lihegte és sisteregte -, be akarna jönni, Margit nővér, valaki. Jobb kezével gesztikulált, míg a ballal heves izgalmában magyarázatképpen az ajtóra bökött, miáltal a bokájára hullott az avval tartott esernyős pizsamagatya. Az akkorra teljesen elgyengült, rogyadozó térdű, félig beszart várakozó meglepődve konstatálta, az égvilágon senkit nem érdekel, hogy premier plánban látszik a fasza. Egy dadogós, vékonybélű, jelenésszerű árnyalak úgy érezte, azonnal pontosítania kell az imént elhangzott mondatot: e-e-eeeegy új, M-M-M-M-Margit nővér, e-e-e-egy ú-ú-ú-új pa-pa-pa-pa-paciens. Áldozat, mondta a hős, hasonlóképp pontosítás végett, persze csak úgy hangok nélkül, odabent, mert ekkorra teljesen világos volt, hogy hova, mibe keveredett, s ezáltal balgaság lett volna többet várni tőle, s esetleg azt képzelni, hogy akár a legrövidebb, értelemmel bíró verbális közlésre is alkalmas lehet. Nem, nem volt már az események ezen pontján tőle az azonnali elájulás elkerülésén túl egyáltalán semmi egyéb elvárható. Nem volt neki vágya semmi, csak hogy még időben elérje a budit: már orvos sem kellett, épp eleget látott, maradjon minden ugyanúgy. Tekintve az állapotát, inkább csak vicces volt, de nem meglepő, hogy azon gondolkozott - már amennyiben az örvény közepén fuldokló begörcsölt fürdőző utolsó gondolata valami teljesen indokolatlan jóindulattal gondolkozásnak mondható -, ki fog-e innen valaha is élve jutni, miközben még be sem jutott. És amikor az egyre hangosabb kulcscsörgés formájában közeledő pallos a nyaktilóra hajtott fejre már majdnem lecsapott, az odabenti Bosch-festmény vásznáról levált egy alak. A falhoz lapult csoportképből, mint egy macska, villámgyorsan kiugrott egy bomlott tekintetű, szétmarcangolt hálóinges, jórészben fedetlen, zacskónyira fonnyadt mellű, csapzott, teljesen ősz hajú, csontjaira soványodott, a sejtekig leépült, az egész testében remegő, lyukas, fekete combfix neccharisnyát, bal lábán egy magas sarkú, zárt, alkalmi félcipőt, jobbján egy vietnami papucsot viselő, éppen most delirált vagy hamarosan deliráló, gennyes kelésekkel, pattanásokkal borított, fogatlan, kortalan, sokat próbált alkoholista nő, s az üvegajtó közepére, húsz centire tőle, eszelős vigyorral, már-már önkívületben, szerelemtől, vágytól izzó képpel, hatalmasat csücsörítve egy Budapest alakú, vöröslő rúzsfoltot nyomott.
