Mennyiségtan
Ha más haszna nincs is az adótörvények átszabásának, annyi bizonyosan van, hogy felfrissíti számolási képességünket, és ráébreszt arra, hogy a számítógépek világában sem teljesen haszontalan dolog a mennyiségtan ismerete. Abban persze az elmélyültebb tudás sem segít bennünket, hogy megválaszoljuk az egyszeri hajógépész "mi mennyi?" kérdését, és ennek folytán eligazodhassunk az adóügyi megnyilatkozások dzsumbujában. A politikusok már rég rájöttek: a legegyszerűbb úgy vitatkozni, ha mindenki másról beszél.
Így folyik a vita idén is az új adó- és járulékrendszerről. A kormányoldal előáll saját számításaival: az adósávok emelése miatt átlagosan bő két százalékponttal csökken az elvonás mértéke, az alacsonyabb jövedelműeknél jobban, a magasabbakénál kevésbé. Erre jön az ellenzéki replika: ha a jövedelmek x százalékkal nőnek, akkor sokaknak a sávhatár emelése ellenére is csökken a nettó jövedelmük. Mert lám, már az átlagos kereset is a legmagasabb kulccsal fog majd adózni. Hogy csak az utolsó négyezer a havi 110-ből? Arról inkább hallgatunk, nehogy kiderüljön a számolásunk turpissága. És különben is, miért nem csökkentitek az adókulcsokat, ha már adócsökkenést ígértetek? Azt mindenki megértené (például mi is), azt meg már kevesen, hogy adott jövedelem adóterhelése kétváltozós függvény: épp annyira függ a sávhatároktól, mint a kulcsoktól.
A kormányoldalt sem kell persze félteni, ott is értenek a zavarkeltéshez. A Pénzügyminisztérium napokig nem tudott olyan számításokkal előállni, amelyeket rögvest meg ne cáfolták volna a sajtó adószakértői. Sikerült egyszerre annyi paramétert megváltoztatni a rendszerben, hogy minden adóalany másként élje meg a módosításokat, és így senki se jöhessen rá, hogy végül is javult-e a helyzete, és ha igen, mennyivel. Ha pedig valaki általánosabb összefüggéseket tárna fel, rögvest beleesik a folyvást változó folyó csapdájába, abba, hogy amikor életbe lépnek az újraszabott törvények, sokaknak már más lesz a keresetük, mint most. Azt viszont senki sem tudja, pontosan mennyi, így mindenki azt mondhat, amit akar.
Jött is hamar az újabb derbi: mi lesz azokkal a közalkalmazottakkal, akiknek éppen most emelték másfélszeresére a bérüket? Az ellenzék szerint ők jól át lettek verve, mert a nagy emeléssel belecsúsznak a magasabb adósávba. A kormányoldal erre csak annyit tudott mondani: ez van. Pedig mondhatta volna azt is, hogy a magasabb jövedelműek másutt is magasabb kulccsal adóznak; a méltányos közteherviselést általában progresszív adórendszerrel valósítják meg. Ha nem vergődik látványos nyomorúsággal saját ígéretei és száznapos elkötelezettségei csapdájában, akkor a többi támadást is könnyebben visszavághatta volna. Mondhatta volna például, hogy a négyéves ciklus alatt ti is csak egyszer csökkentettétek az adókulcsokat (1999-ben), 2000-ben viszont még sávhatárt sem emeltetek, pedig akkor még dupla akkora volt az infláció és a gazdasági növekedés. Elcsakliztátok patakvérrel megtermelt jövedelmünket, csak hogy saját polgári jövőtöket építgessétek. Ehelyett enerváltan csak annyit mondott: mi majd 2003-tól csökkentjük az adókulcsokat.
Az eva mennyiségi kérdései körül is áll a bál: hány vállalkozónak jelent könnyebbséget az egyszerűsített adórendszer? Az ellenzék a hasára ütött, és flegmán közölte: alig néhány tízezer cég veheti igénybe az evát. A kormányoldal válaszként tudományos számítással jött elő: az adóhivatal kimutatása alapján 300 ezerre tette az érintett kört, minthogy ennyi vállalkozásnak volt tavaly 15 milliónál kisebb bevétele. Hogy aztán hánynak éri meg valóban az átállás, azt csak a sokváltozós modellekkel operáló adótanácsadók tudnák megmondani. Igaz, nekik egyúttal arra is van ötletük, hogyan mentesülhetnek az evára átállók örökre a házipénztár évek óta elsinkófált osztalékadójától, pedig a kormány nagyvonalúan mérsékli ezt a terhet. De hiába, hiszen a kisebb teher is több a semminél, márpedig a magyar vállalkozó attól magyar, hogy csak akkor fizet, ha már semmilyen kibúvót nem talál.
A számokkal való bűvészkedésben a legnagyobbat az ellenzék vezérszónoka alakította. Áder János azt fejtegette mély átéléssel a parlamentben, hogy meg fogjuk látni: a drágulás nagyobb lesz, mint az infláció. Érvelése olyannyira meggyőző lehetett, hogy a Déli krónika tudósítója ezzel a felütéssel (és minden kommentár nélkül) harangozta be a Nagy Felfedezést. E szerint a kormány jövőre az inflációnál jobban fogja emelni a gáz és a villany árát, s minthogy ezek minden termékbe begyűrűznek, a teljes drágulás meg fogja haladni az inflációt. Milyen kár, hogy Áder állítása úgy hülyeség, ahogy. Pedig ha igaz lenne, akkor az ellentéte is igaz lehetne, és akkor végre fel lenne találva az infláció elleni küzdelem nagyágyúja: ha kisebb mértékben növeljük az árakat, akkor a drágulás is kisebb lesz.
A mennyiségtan nagydoktori címén Ádernek tudós harcostársával is osztoznia kell. A Népszabadság hétvégi mellékletében Varró Szilviától megtudhatjuk: "Deutsch Tamás szerint a volt miniszterelnök eltűnése nem politikai, hanem mennyiségi kérdés." Ebben én ki is egyeznék vele.
