Remélem, nem bánják, ha az eddigiektől eltérően ez alkalommal kicsinyég eltávolodunk a honi szexualitástörténet kies tájaitól, hogy az antikvitás egetverő libidója felé vessünk egy kandi pillantást. Ám nem a görög-római lepedőakrobatika valóban imponáló elérményeiből fogunk mazsolázni léhamód, hanem inkább annak a kérdésnek a megvizsgálására összpontosítjuk figyelmünket, hogy túlfűtött fantáziánk mily felette izgatónak és buján romlottnak véli e történelmi korszakot. Hiszen tény, hogy a nyugati civilizáció polgárai, amióta csak világ a világ, úgy (is) tekintenek az ókorra, mint valamiféle szexrezervátumra, az erotománia elsüllyedt Atlantiszára. Vagyis a nemiség keresztény fölfogását korántsem osztó antik éra - megközelítéstől függően - hol mint a szexuális szabadság elveszett édenkertje, hol pedig mint fertelmes perverziói mián pusztulásra ítélt Szodoma tűnik föl előttünk.
Az első, mondhatnánk, előnyösebb tárgyalásmód nyilvánvalóan a múlt század második felének szexuális forradalma óta hódított mind nagyobb teret magának. Úgyannyira, hogy mára a tömegkultúrában cirkuláló - legalább imagináriusan - ókori történetek túlnyomó része tagadhatatlanul erotikus töltetű, s ennek bizonyításaképp akár a mind csábosabban elővezetett Kleopátra-filmekre (a Liz Taylorén elkezdve), akár a Brad Pitt idomaival elsózott Trójára, akár a makedón Alexandros biszexualitását kitárgyaló Oliver Stone-mozira nyugodt szívvel hivatkozhatunk. Az antikvitás és a libidódiskurzus összekapcsolódása csak még egyértelműbbé válik, ha a szexipar változatos szortimentjét vesszük górcső alá. Azt találhatjuk ugyanis, hogy errefelé az antik tematika jelenléte markáns, mi több, messzemenően fölülreprezentált. A szoftpornó 1979-es klasszikusán, a Tinto Brass által rendezett Caligulán kezdve, amelynek orgiasztikus jelenetei egyébiránt híven visszatükrözik az AIDS-korszak előtti USA "Penthouse-kultúráját", a példák - hála az internetes böngészőprogramoknak - hosszan sorolhatók: Messalina, Nero, az Odysseia pornográf változata, Antonius és Kleopátra, illetve Antonius és fiúbarátai vagy éppenséggel a Gladiátor című sikerfilm - büszkeségünkre hazánkban leforgatott - "vágatlan" verziója. Ugyanez a helyzet a különféle szexuális segédeszközök, vágycsiholók és pótszerek elnevezéseinél: van Venus, Aphrodité, Kleopátra, Thais, Astarté (a hellenisztikus szinkretizmus jegyében), a férfinevek közül pedig foglalt már az Adonisz, a Herkules, no meg a Priapus. E példák mind azt bizonyíthatják számunkra, hogy alkotók és nézők, gyártók és fogyasztók egyaránt olyan tájéknak tekintik a görög-római ókort, ahol a nemi élvezet nem ismert határt.
Az antikvitás és a szexuális szabadság gondolattársítása, a szabadság ősi honának képzete jelenik meg a heteroszexualitástól elkülönböző szubkultúrákban (leszbikusok, melegek, biszexuálisok, "nemváltók") is. Korunkra már szinte mindegyik orientáció kidolgozott elmélettel, kultúrhistóriával, sőt történeti legitimációval rendelkezik, melynek elsődleges hivatkozási forrása ugyancsak az antik kultúra. Olyan szövegek és történetek rendeződnek itt újfajta kánonokba, amelyeket eladdig az antik hagyomány problematikus, s nemritkán szégyenként elleplezendő (vagy álságosan félreértelmezendő) rétegének ítélt a - túlnyomórészt hallgatólagos - közmegegyezés. Szapphó és Stratón költészete, Ganymédész elrablásának története, a platóni dialógusok zavarba ejtő részletei vagy a spártai nevelési rendszer sajátosságai nyernek ezáltal új értelmezést, s válnak, ha csak csoportszinten is, de kultuszszövegekké, identitáserősítő tényezőkké. (Hogy ez úgymond szervezeti szinten is kimutatható, azt legyen elég néhány hazai csoportelnevezéssel igazolnunk: Labrisz, Szümpozion vagy Homeros.)
Ám az eddigiekben elmondottak mellett, pontosabban azokkal szemben továbbra is virulens az antik szexuális fertőt a pusztulással összepántoló évezredes, még az ókeresztény egyházatyáktól örökölt gondolatmenet. Hazánkban különösen gazdag hagyományra tekinthet vissza eme éca, mely szerint Róma erkölcstelenné vált, mire - püff neki! - össze is omlott. A rendszerint prófétai dühvel előadott nemzetféltő metaforakomplexum persze felettébb bornírt végkövetkeztetésekhez vezethet, mely állításunk illusztrálására szabadjon egy közelmúltbéli, a hazai liberális pártot a perverz Rómával rokonító publicisztikából idéznünk nehány mondatot:
"Az elpuhult és elhülyült római polgár már csak zabált és ürített. Hétvégenként még elvonszolta magát a nagy arénába, hogy megnézzen egy nagyszabású gladiátorjátékot - egy korabeli valóságshow-t. A római polgár akkor már büszkén áldozott a homoszexualitás oltárán, férfi férfivel üzekedett, és az orgiákon egymás szájából lopták ki az obulust. A büszke római polgárt akkor már régen nem érdekelte a hagyomány, nem érdekelték az istenek - a büszke római polgár akkor már csak a meleg büszkeség napján vonult fel szívesen." (Bayer Zsolt: SZDSZ: hanyatlás végi Róma, Magyar Nemzet)
Ne időzzünk most hosszasan az avult cikk tárgyi tévedéseinél, vagyis hogy a szerző által megénekelt 476-os évben a gladiátori játék műfaja már jó ideje szintúgy tiltott volt, akárcsak a férfiak közötti szex, meg hogy a rómaiak éppenséggel a kereszténységre cserélték fel ősi hagyományaikat. Az erősebbnek szép jogával élve azt se hánytorgassuk fel a kombattáns kedvű, Madáchot félreolvasó cikkírónak, hogy a halottak szájába helyezett obulust csak egy élő lophatta ki egy halott szájából, mondhatni a viszonosság ("egymás szájából") legcsekélyebb esélye nélkül. Tekintsük inkább e cikket annak, ami: szexuálisan túlfűtött ókorképünk gyarló, de érzékletes bizonyságának! Annak, hogy legyünk bár laza erkölcsű, mondén élvhajhászok vagy nemzethalált vizionáló fiók-Savonarolák, azért az antikvitást váltig szexinek találjuk mindahányan.
