Szép, de gonosz
A magyar középkorról írván többen is megállapították már, hogy sorsfordulatokban gazdag történelméből valóságos shakespeare-i királydrámák kerekedhettek volna, véres gyilkosságokkal, ármányos cselszövésekkel, tragikusan elvakult testvérviszályokkal. Valamint, hogy soros szexualitástörténeti bagatellem témájához közelítsek, orcapirító királyasszonyi hűtlenkedésekkel. A korabeli krónikák szerint ugyanis nem egy magyar koronás uralkodóval megesett az a szomorú fátum, amely a mondabéli Arthur királyt úgyszintén porba sújtotta, vagyis hogy bájos nejét "in flagranti" érték egy idegen férfi karjai között. Az ilyesfajta módfelett kínos és a férfiúi becsületet jócskán besározó helyzet rendezésére a középkori törvények (aminthogy túlnyomórészt az ókoriak is) kényszeredetten bár, de jobbára utat engedtek a férji felháborodás legszélsőségesebb megnyilvánulásának, a hűtlen asszony önhatalmú fölkoncolásának is. A büntető bosszúállás joga, ami ekkortájt "értelemszerűen" csakis és kizárólag a férjet illette meg, Árpád-házi királyaink törvényeiben szintúgy megjelent: így I. (Szent) László törvénykönyve kereken kimondta, hogy "ha valaki más férfival fajtalankodó feleségét megöli, Istennek adjon számot, és ha akarja, más feleséget vehet". A csatabárdos lovagszent közvetlen utóda, Könyves Kálmán ugyancsak foglalkozott eme gyászos témával, és igyekezett egyszer s mindenkorra kiiktatni a véres s az egyház által is kárhoztatott önbíráskodást, ami különösen azért lehet érdekes számunkra, hiszen a Képes Krónikában föllelhető elbeszélés szerint második házasságában ő maga is a hitvestársi megcsalatás elszenvedőjévé vált. Az elhíresülten felvilágosodott magyar király áldott állapotban lévő feleségét, a kijevi nagyfejedelem leányát, a szép nevű Eufémiát rövid úton visszaküldte apjához, miután "házasságtörésen kapta, s mint vétkest elbocsátotta". A legkevésbé sem szépítően megfogalmazott vád, meglehet, csak ravasz ürügy volt a nemcsak fiziológiailag, de bel- és geopolitikailag is terhessé vált feleség eltávolítására, ám maga a forrásszöveg egyértelműen asszonyi hűtlenségről mesél. (A már a kijevi nagyatyai székhelyen világra jött Borisz - mint ismeretes - utóbb több ízben trónkövetelőként lépett fel, de ez most elhanyagolható mozzanat.)
Egyértelmű házasságtörésről és tettenkapásról beszélhetünk azonban akkor, ha Luxemburgi Zsigmond második feleségére, Cillei Borbálára fordítjuk a szót. A férjénél jóval fiatalabb aszszony 1419-ben, Zsigmond állandó utazásait kihasználva összeszűrte a levet egy Hans Walmerode nevű vitézzel, a Német Lovagrend tagjával, s a törvénytelen románcnak itt is "in flagranti" lett a vége. A hazatérő Zsigmond, aki egyébiránt a házastársi hűséget tekintve maga is "finom sütemény" volt, előbb Váradra száműzte, majd nagyvilági férfiúként visszafogadta rosszéletű, ámde hasznosíthatóan kormányzóképes nejét. Cillei Borbála királyné folytatólagos kicsapongásai még a magyar romantikus irodalomba is beszivárogtak, hiszen Kisfaludy Sándor Tátika című Balaton környéki regéjében ekképp énekelte meg a szép szál Rezy Sándorba belébóduló, majd a deli vitézt vonzalmával elveszejtő Borbálát:
"Látta őt a királyné is,
Ama híres Borbála,
S szeme benne egy Apollót
S egy Herkulest talála.
Szép asszony volt a királyné,
De gonosz és fajtalan;
Teste kényit töltögetni, -
Ez volt dolga úntalan.
Vajh! mért kellett ez ifjúra
Buja szemét vetnie!
Vajh! mért kellett ez ifjúnak
Buja szembe tűnnie!"
Való igaz, a korszak hazai közvéleménye amúgy sem rajongott túlontúl az idegenből ideszármazott királynékért (lásd a meráni Gertrudis siralmas halálát a pilisi erdőben, meg más egyéb merényleteket), s ilyeténképp ezek az előkelő hölgyek könnyen rossz hírbe keveredhettek udvartartásuk és a kései utókor előtt. A bal-végzetű II. Lajos feleségét, Habsburg Máriát ugyancsak erkölcstelen asszonyállatként, kicsiny latornőként (latruncula) emlegették, s Hunyadi Mátyás temperamentumos itáliai nejének, Aragóniai Beatrixnak is jócskán kijutott a hol megalapozott, hol igaztalan szemrehányásokból. Korántsem lehet azonban pusztán a magyaros rosszindulat számlájára írni azokat a vádakat, amelyek Bethlen Gábor erdélyi fejedelem utolsó feleségét, a huszonéves, s ilyesformán Bethlennél évtizedekkel fiatalabb Brandenburgi Katalint érték. Az utóbb Bródy Sándor színművében, a Fejedelem című "királyidillben" is megidézett fejedelemasszonyi hűtlenség és tettenkapás ugyanis történeti tény: a napnyugati hercegnő előbb egy, az erdélyi udvarban sürgölődő, Zierotin nevű morva nemeshez "adta magát igen vala" (mint a kevéssé jóindulatú Kemény János Visszaemlékezéseiben olvashatjuk), majd miután "az alkalmatlanul való familiaritás" kisült, s a nagy fejedelem kitessékelte Erdélyből az első szeretőt, a korabeli pletykák szerint az udvari orvossal csalta rohamosan idősödő férjét, s végezetül - immár Bethlen halálát követően - nyíltan szeretőjévé fogadta a nyalka Csáky Istvánt. Mindazonáltal ez a XVII. századi történet már szépecskén kilóg a középkorból, s így itt akár be is szeghetjük elbeszélésünket, hogy legközelebb a házastársi hűtlenség, valamint az "in flagranti" kora újkori és újkori történetével folytassuk szexualitástörténeti csalinkázásunkat.
