Kevesebb figyelmet kaptak viszont azok a civilek, akik a demonstrálókkal szemben vonulnak mostanság utcára. Számuk nem nagy, de nem is jelentéktelen, s dőreség lenne bennük egyszerűen csak „Peking fizetett ügynökeit” látni. Vannak, akiket pusztán saját üzleti érdekeik motiválnak, akiknek a boltjai már hetek óta nem nyithatnak ki, hisz a Hongkong centrumának számító Viktori-sziget legforgalmasabb negyedeit teljesen megbénították a tüntetések. Ugyancsak szép számmal vannak, akik a több demokráciával szemben előnyben részesítik a már meglévő demokrácia védelmét. S van igazsága annak a félelemnek is, hogy Peking akár teljesen meg is foszthatja eddig élvezett relatív szabadságától Hongkongot – volt ilyesmire példa Kína 20. századi története során számtalan.
De vajon tényleg sor kerülhetne egy komolyabb rendfenntartó beavatkozásra, esetleg olyan durván, mint 1989-ben a Tienanmen téren? Elvileg természetesen nem lehetetlen. A lehetőség viszont ellentmond Peking aktuális szándékainak: a demonstrációk egyelőre közvetlen politikai érdekeket nem, legfeljebb csak helyi, hongkongi gazdasági magánérdekeket kereszteznek. De ha a rendőrség nagyobb arányú beavatkozására, szélsőséges esetben a hadsereg bevetésére kerülne sor, annak beláthatatlan következményei lehetnének nem csak Peking nemzetközi megítélésében. A mozgástér azonnal beszűkülne, aminek nagy kárát látná Kína gazdasága; épp egy olyan időszakban, amikor az országot elsősorban gazdasági kihívások érik.
Európa és az Egyesült Államok számára is riasztó egy efféle kimenet. Kifejezetten káros lenne az Ukrajna miatt épp most megbüntetett Moszkva oldalára lökni Pekinget, ráadásul a Kínával szembeni szankciók sokkal érzékenyebben érintenék mind az uniót, mind Amerikát, mint az oroszok elleni.
A Hszi Csin-ping elnök vezette mai Kína helyzete egészen más, mint Teng Hsziao-pingé volt 1989-ben. Az ország szerepe a világgazdaságban s annak finanszírozásában óriási, a globális hatás a kínai gazdaságra pedig ugyancsak meghatározó. Ha tovább fokoznák a Moszkva elleni szankciókat, az orosz gazdaság – nagy nehézségek árán, de – tovább vegetálna, s tartana abba a reménytelen irányba, amit a szankciók meghozatala előtt vett. Peking viszont – tekintettel a világ minden részével összenőtt bedolgozóiparára – azonnal összeomlana gazdaságilag.
A hongkongi események azonban azt jelzik: bármelyik megoldás mellett kötelezi is el magát Peking, a kínaiak válaszúthoz értek, melynek elkerülhetetlenségét sokan már rég megjósolták, nemcsak külföldön, de az állam-, sőt a pártapparátusban is. A jelenlegi vezetés nem térhet ki az elől, hogy modernizálja – tovább liberalizálja – gazdaságát, s ezúttal nemcsak az olyan különleges ipari és kereskedelmi övezetekben, mint amilyen maga Hongkong, de – elkerülendő az ország további polarizálódását – a hagyományosan elmaradottabb központi és nyugati területeken is. És az sem odázható tovább, hogy a gazdasági modernitás kiegészítőjeként alapvető társadalmi reformokat is életbe léptessen, azaz modernizálja és liberalizálja a társadalmi viszonyokat. Mindezek szükségességével a pekingi vezetők fiatalabb generációi is tisztában vannak.
Amikor megindultak a Hongkong visszaadása körüli brit–kínai tárgyalások, Teng – felgyorsítandó a folyamatot – még azzal fenyegette meg Margaret Thatchert, hogy ha Nagy-Britannia húzza az időt, s olyan intézményi átalakításokat valósít meg Hongkongban, melyek később belpolitikai feszültségeket idéznének elő, a kínai hadsereg órákon belül megszállja a gyarmatot. A támadásból semmi nem lett, de Hongkong intézményi átalakulása – beleértve politikai pártok gyors létrehozását és megerősítését – Chris Patten akkori kormányzó szakavatott vezetésével megtörtént. Nem véletlen, hogy amikor 1984-ben végül aláírták a megállapodást, a kínai fél belenyugodott, hogy ötven évig nem nyúl Hongkong politikai-társadalmi rendszeréhez, sőt egyértelművé tette azt is: célja nem az, hogy ötven év után Hongkong úgy nézzen ki, mint a mai Kína. Inkább fordítva.
Akik már hetek óta tüntetnek Hongkong központjában, most ezt kérik számon Pekingen. S hogy miért most? Hisz 1997 – Hongkong visszatérése – óta nem csorbultak a jogaik. Igaz – szemben Kína egyes régióival, nagyvárosaival –, nem is bővültek. Következésképpen nem az okozta a mai feszültséget, hogy a demokratikus Hongkong egyfajta kovászként elindított volna valamilyen változást a nem demokratikus Kínában, hanem az, hogy a döntően átalakult kínai realitások ráébresztették a hongkongiakat e változások korlátaira. Ezt érzik tűrhetetlennek, s ezen kívánnak változtatni. Elsősorban úgy, hogy az alaptörvény megváltoztatásával rákényszerítsék Pekinget: egyezzen bele a helyi kormányzó közvetlen választásába, s mondjon le a jelölés előjogának fenntartásáról.
Feltehető persze a kérdés, hogy alapvetően változtatna-e a helyzeten, ha nem Peking embere lenne Hongkong adminisztratív vezetője? Tény, a három eddigi kormányzót – köztük a most regnáló Leung Csun-jinget – a legnagyobb jóindulattal sem lehet sikeresnek nevezni. Talán pont azért, mert bár nagy mozgástérrel rendelkeztek, lehetőségeiket végső soron Peking elvárásai határozták meg: a kormányzónak minden körülmények között garantálnia kell, hogy semmi se változzék. Ezt mindhárman szem előtt tartották, nem csak politikailag, gazdaságilag is – ezért Hongkong 1997 óta sokat veszített addig egyedülálló befolyásából, fontosságából.
