Csakhogy a költészet nem kép, hanem nyelv. Olyan nyelvi köntöst kanyarít magára az ember, amiről könnyen megismerik: áhá, egy költő! Nekem kissé nehezen ment a köntös kiszabása, ugyanis abban a tévhitben éltem, hogy a köntöst nem csupán megszőnöm kell, de minden egyes szálát is magamnak kell fonállá sodornom. Mintha nekem kellene minden egyes szót újra feltalálnom. Nem vettem észre, hogy a költészet „közös ihlet” (copyright by Csoóri).
A romantika eredetiségideálja úszott be a szemem elé állandóan. Nem csoda, ezt tanították az iskolában, de még kamaszkori kalauzaim, Babits és Szerb Antal is ebben gondolkoztak, művészetben az első az egyéniség védjegye. Költőnek születni kell! Lírikusi vénámat hosszú ideig elszorította ez a romantikus közhely.
Próbáljuk hát meg fordítva, gondolta bennem a költő, és leült. Leült benne a nyelv, az anyanyelve, leült, mint egy vers, amiből elszállt az ihlet, de hát kell nekem ihlet?, gondolta a magára dühös költő, és elővett egy, aztán egyre több füzetet, és mindegyiket teleírta. Nem szerelmes versekkel, hanem német és magyar szavakkal, szófordulatokkal, nyelvi kaptafákkal. Kezdd a legnehezebbel, abból baj nem lehet, legfeljebb kudarc. A kudarc az élet tanítómestere, szerelemben, munkában egyaránt. Úgyhogy ha Rilkét fordítasz, csak nyerhetsz rajta. Ha Kafkát – Kafka maga a totális életkudarc – abból lehet a legtöbbet tanulni, nem? Mi történhet? A költő elhallgatott, beállt műfordítóinasnak. Eszközeit onnan kölcsönözte, ahonnan lehetett: a műfordítói fénykorát élő Tandoritól, az éppoly sokoldalú Rónaytól, Kálnokytól, Vastól meg Szabó Edétől, Györffy Miklóstól. Ájult tisztelettel olvasta vers- és prózafordításaikat. Szerszámokat faragott, kalapált, apróbb-nagyobb vésőket, furdancsokat. Ült és suszterolt. Rilke-versek, Kafka-aforizmák.
Ezekkel állítottam be az Európa kiadóba 1980-ban, és mit ád isten, nem hajítottak ki, hanem még munkát is adtak. Kellettek nekik az ilyen elszállt, önjelölt, jó karban lévő, fiatal erők. Az Európa kisebbfajta gyár volt, minden bedolgozó fordítót (amilyen én is lettem) minden munkája után osztályoztak, anélkül, hogy lett volna külön „minőségbiztosítójuk” (ezt a diszciplínát csak a rendszerváltás táján találták ki), gondoskodtak a minőség biztosításáról; hat szem, a lektoré, a szerkesztőé, a kontrollszerkesztőé már eleget látott.
A költőivel ellentétben a fordítói énem hamar legitimnek bizonyult. Úgy látszik, itt nem a születés számított. És furcsa módon a nyelv, az anyanyelvem is akadálytalanul áramolhatott bennem, a Súgó program (az ihlet, szemben a költőivel) hamar bekapcsolt, a legnehezebb szöveggel is elboldogultam, egészen lehetetlen körülmények között is: Rilke Orpheusz-szonettjeit például költözés közben, dobozheggyel körülvéve fordítottam, két szonett között a padlót csiszolva.
Huszonhét évesen megnyertem az Európa kiadó házi pályázatát. Canetti memoárjainak második kötetét kellett lefordítani. Egy hetven fölötti írót, aki ebben a kötetben javarészt „berkekről” beszél, bécsi, berlini irodalmi körökről, ráadásul egy olyan német nyelven, amit spanyol (ladino) anyanyelve gondolkodási kaptafájára húzott rá. Én nem tanultam germanisztikát, nem éltem irodalmi életet, egyszerűen süket voltam ezekre a személyes hatalmi viszonyokra, összefonódásokra, idioszinkráziákra, nemkülönben a szerző bújtatott iróniájára. Hogy milyen lehet magyarul a spanyol kaptafára húzott német, ez a kérdés el se jutott műfordítói tudatomig. Mivel Canettinél a húszas-harmincas évekről van szó, abban a naiv hiszemben, hogy ez a helyes eljárás, igyekeztem a könyv magyar verziójának is egyfajta nyelvi patinát adni, kölcsönvéve Illyés és Kosztolányi prózahangját. Ezzel egyszersmind ki akartam fejezni a nagynevű szerző iránti ájult tiszteletemet is. Valójában azonban egyre jobban utáltam már a szerzőt, kriptikus közlésmódját, rejtett célzásait. Így is egy évbe telt, mire leadtam a könyvet.
Akkoriban hosszú átfutási idők voltak, öt év elteltével jelentkezett a könyv szerkesztője. Csináljak valamit a fordításommal, mondta, mert a híresen szigorú sorozatszerkesztő szerint egyetlen mondat sem áll meg benne. Ha meg nincs időm foglalkozni vele, akkor oda fogják adni másnak. Éppen fordítói ösztöndíjon voltam, litván költőket magyarítottam, helyesebben szólva akkor már rég nem azokat, mert közben kibújt belőlem a költő, csakhogy versek helyett rövid, allegorikus prózákkal lepett meg, melyek híven tükrözték előrehaladott kiilleszkedésemet a társadalomból. Kisprózáim nyelvén a már szintén fordított Thomas Bernhard és Kafka hagyott le nem mosható nyomokat, mondandómon átsütött a romantika leghajmeresztőbb tévszerepe, az irodalmi prófécia. Ebbe a nyelvi-lelki zombivilágba csapódott be a baljós Canetti-hír. Belenéztem saját öt éve pihenő fordításomba, és elszörnyedtem. Ez milyen nyelven van? Hogy jön ide Kosztolányi meg Illyés? Milyen hang szól itt?
Egyetlen mozdulattal félretoltam a fermedvényt, kiilleszkedettségem félirodalmi lenyomataival együtt, és leültem gályázni. Mindent végigolvastam Canettitől, magyarul, németül, még szakirodalmat is, pedig azt utáltam csak igazán, de most jól jött még az utálatos is, mindent kiszótáraztam és memorizáltam, és négy hónap alatt megvolt a második magyar verzió is A hallás iskolájából, mert ez lett a könyv magyar címe. Az eredeti Die Fackel im Ohr, („A Fáklya a fülben”), ugye, több mint bizarrul hangzik. Ez a könyv győzött meg arról, hogy a fordító – ha helyesen intonálja a szerzőt – egyfajta médiuma a szövegnek. A szerző boldogan áll oda a háta mögé és diktál neki, hiszen ő pontosan tudja, hogy jól hallják.
Mikor összetalálkoztam a sorozatszerkesztővel, és megkérdeztem tőle, milyen az új Canetti-szöveg, azt a választ adta, hogy van benne négy apró hiba, de máskülönben remek. És hozzá egy mosolyt is mellékelt a híresen szigorú ember. Ez a mosoly lett műfordítói mesterlevelem.
