Az Isztriai Demokratikus Gyűlés (horvátul: Istarski Demokratski Sabor, olaszul: Dieta Democratica Istriana) mégis a szeptember 11-i előre hozott parlamenti választások egyik nyertese. Két választási körzetben indultak csupán a tízből, komoly esélyük csak az Isztriát és a Kvarner-öböl térségét lefedő kerületben volt. A három mandátum tehát szép teljesítmény, különösen, hogy Isztria megyében sok helyen a baloldali-liberális párt a szavazatok felét szerezte meg.
Az isztriai párt két másik regionalista szervezettel indult koalícióban, ezek a Kvarner-öböl szigeteit és Rijekát képviselik. A rijekai autonomisták Fiume szellemét ébresztgetnék, az összefogás jelszava a decentralizáció volt. A szövetség kampányklipjében mókás zágrábi karikatúra-hivatalnokok ugrálnak kétségbeesetten, mert a központi költségvetés nem tudja tovább fejni a fejlett Isztriát: az IDS a helyben beszedett adók majd’ teljes összegét Isztriában tartaná. A decentralizáció mellett azonban nem csak a pőre anyagi érvek szólnak. Isztria földrajzilag félsziget, ám politikai és kulturális értelemben valóságos sziget Horvátországban. Boris Miletić pulai polgármester, az IDS elnöke kissé nyersen ezt úgy fogalmazta meg egyszer, hogy ők képviselnék a „civilizációt” a „nacionalista primitivizmussal” szemben. Isztriában a baloldaliság, a liberalizmus, a multikulturalizmus és az antifasizmus nem kávéházi értelmiségi hóbort, hanem a helyi identitás része; a lokálpatriotizmus éppen a nemzetállami keretek és határok meghaladásáról szól. A félsziget lakói büszkék olasz, horvát, szlovén gyökereikre, Habsburg- és jugoszláv múltjukra, a többnyelvűségre. Az IDS pedig talán Európa egyetlen középbal, antifasiszta, kozmopolita pártja, amelynek választói bázisát nem értelmiségiek, hanem parasztok adják. Az isztriai öntudat a tájhaza színes múltját, a többféleséget, a többnyelvűséget, az „európaiságot” szegezheti szembe a homogén nemzetállamiság kelet-európai unalmával.
Az IDS/DDI idei sikerének is ez volt az egyik oka: a párt semmiféle engedményt nem tett a horvát nacionalizmusnak. Míg a szocdemek – akik ugyancsak erősek a régióban – a nacionalista szavazóknak is udvaroltak, és a párt immár bukott elnöke, Zoran Milanović a kampányban a 90-es évek stílusában szólogatott be Belgrádnak vagy Szarajevónak, addig az isztriai párt hajthatatlan volt: „nem engedjük, hogy visszajöjjenek a 90-es évek”. Az isztriai ellenállás, az antinacionalista lokálpatriotizmus nehéz időkben bukkant a felszínre, akkor, amikor Franjo Tudjman rendszerével szemben egyedül az alig kétszázezres félsziget merészelt dacolni. Az egykori horvát elnök már azt is provokációnak tartotta, hogy Isztria megye az olaszt is bevezette hivatalos nyelvként, s míg akkoriban egész Horvátország jobbra szavazott, egyedül Isztria és Rijeka vöröslött. Hiába cserélte le Tudjman a helyi média meg az állami vállalatok vezetőit szlavóniai vagy dalmáciai nacionalistákra, az isztriaiakat nem tudta meggyőzni. Ők már a jugoszláv időkben megszokták: átkapcsolnak az olasz tévére, ha nem nekik szól a hazai. Ma Isztriában a lakosság hét-nyolc százaléka olasznak vallja magát, de már az első népszámláláson is majdnem húsz százalék egyszerűen isztriainak írta be magát. Tudjman mégsem engedte, hogy önálló nemzetiség lehessenek. De a helyi horvátok sem nacionalisták, nem véletlen, hogy a régióban a baloldal támogatottsága a hetven százalékot is meghaladja.
Isztria az európai utópia kicsiben: egyszerre lokálpatrióta és kozmopolita. A félsziget lakosai nem „gyökértelenségük” okán, hanem épp ellenkezőleg, a sokszínű, többnyelvű múlt igenlése miatt utasítják el a nacionalizmust. Pedig a történelem Isztriát sem hagyta meg azon érintetlenségében, amiért egykoron Rudolf trónörökös vagy az osztrák etnográfusok rajongtak. Számos tanulmány készült a Habsburg-időkben a „hibrid” isztriaiakról, akik a maguk premodern, nemzetek feletti kategóriákban megfogalmazódó identitásukkal a többnemzetiségű birodalom mintapolgárai lennének. Ivan Krstić ügyvéd vezetésével a 19. század végén létrejött az isztriaiak különállását hangsúlyozó mozgalom; ez a fajta lokálpatriotizmus nem akart kitörni a birodalmi keretek közül, s elutasította a nemzetállamiságot.
Utóbb persze mind az olasz, mind a délszláv nacionalizmus megjelent a félszigeten. Az I. világháború után az olasz fasizmus akarta kitépni a délszláv gyökereket, a II. világháború után pedig a többségi olaszság jelentős részének távoznia kellett. Isztria a nacionalista sérelmek harctere is lehetne – az előzmények adottak. Dalmáciában például az egykori olasz hatás, a nemzetiségi sokszínűség már alig érezhető, ez a vidék a horvát sovinizmus fellegvára, ahol még most sem ajánlott szerbül rendelni a helyi kávézóban. De Isztria a kitelepítések, sérelmek ellenére is az maradt, ami előtte volt. Miként a titói Jugoszláviában, az új, demokratikus korban is megőrizte történelmileg kialakult különállásának tudatát. A horvát függetlenség 1990-es megteremtésére ezért reagáltak a helyiek az Isztriai Demokratikus Gyűlés megalapításával, amely kétnyelvű, kozmopolita pártként immáron huszonöt éve uralja a kis félszigetet.
„Ča je sigurno je sigurno” – állt isztriai dialektusban a párt plakátjain az idei jelszó, és alatta rögtön olaszul is: „Quel che è sicuro, è sicuro”. Biztos, ami biztos. Az isztriai identitás ezzel a nyugalommal és kitartással élte túl a történelmi viharokat, a nacionalizmusokat. Úgy látszik, még a kitelepítésekkel, még az etnikai erőszakkal sem lehetett a multikulturalizmus történelmi gyökerét egészen kitépni. Az isztriai talaj valahogy ellenállóbb.
