Azok szavakból is állnak, igen. A szavak pedig szótagokból és hangokból. Vagy írásképileg: betűkből, központozásból, bekezdésekből és a többi. Csak hát eléggé szűk a mozgástér. Betűből még az ipszilonokban és kettős betűkben, szimpla és dupla rövid és hosszú ékezetekben dúskáló magyar ábécé is mindössze negyvennel szolgálhat. Szavakkal viszont már (szó, ami szó) viszonylag frappánsan érzékeltethető, hogy miféle mesterség is ez. Bár-e a bar, vagy presszó? Mi legyen magyarul a discours? Sütik vagy inkább főzik-e a kannibálok a hajótörött matrózokat a tegnap szigetén? Mondhatja-e 2014-ben az ifjú Holden, hogy baszki? Miközben világos, ugye, hogy az ifjú Holden eredetije nem 2014-ben, hanem a múlt század negyvenes éveinek végén, és nem magyarul, hanem angolul mondja, amit mond. A szavait azonban, túl a „szótári” jelentésen, a kontextus teszi helyre, és végső soron nekünk, alázatos szolgáknak is azzal van dolgunk.
A kontextusról elég nehéz általánosságokat mondani. Mert ha mégoly példaszerű probléma is, mondjuk, a kannibálkérdés, a lehetséges válaszok érvénye egyetlenegy – igaz: képzeletbeli – helyszínre korlátozódik. Típusproblémák vannak persze, hogy is ne volnának. Hogy ki beszél, és hol és mikor, és fontos-e és mennyire, hogy máshol-e és máskor, és cifrázza-e vagy nem cifrázza, und so weiter, und so fort. De következni általában csak annyi következik egy-egy ilyen esetből, hogy hát igen, figyelni kell, ennyi.
A kontextusra. Amelynek összetettsége a pofonegyszerűtől a művészien vagy akár mágikusan bonyolultig, a KIHAJOLNI VESZÉLYES-től a „Du mußt dein Leben ändern”-ig terjedhet. És ebből a szempontból másodlagos kérdés, hogy használati utasítás vagy bölcseleti alapmű, kocsmai duma vagy hitszónoklat, próza vagy vers-e az érintett szöveg.
A versszöveg-összefüggéseknek a nyugatos versfordító hagyományban amúgy megvannak a maguk egészen precíz – igaz, önmagukban nem túl érdekes – szabályai is. Az egyéb, igen tiszteletreméltó verskontextus-féleségek azonban óvatosságra intenek; a versfordítás mindmáig (na jó: tegnapelőttig) csorbítatlan presztízse nemigen tűri a léha példálózást. A prózafordító szolgáltat, a versfordító alkot. Ő az a kolléga, aki saját ihletből, fióknak is dolgozik. A Kosztolányi-típus, aki ha szerelmes lesz, legott lefordít magának vagy az imádottjának egy szerelmes szonettet.
A műfordítás egyik alapkérdése ugyanakkor épp a versfordítás kapcsán szemléltethető a legjobban. Hogy tudniillik „mennyire lehet eltérni az eredetitől”. Amivel mélyen összefügg a másik: hogy mit is értünk eredetin. Hogy szót szóba vagy gondolatot gondolatba, verset versbe öltsünk-e. A válaszok itt eredményezhetik a legvégletesebb megoldásokat. „S szólt a holló: nevem Mór” – ezt már idéztem, de mint viccet, bocsánat. És Karinthy is viccnek szánta persze; de tudja, érzi vagy legalábbis sejti az ember, hogy viccnél több ez azért. Mert így is épp elég félelmetes az a holló, és – mi tagadás – kurva jól hangzik a refrén. A „sohasem” nem károg, csak susog, és a „soha már” sem eléggé kemény. Tényleg így volna a legjobb. (Ad notam Kosztolányi: vágy helyett vezér mint désir.) És a Tóth Árpád-féle Őszi chanson? Az nem paródia, sőt, az eredetivel megegyező hangzás kivételesen tökéletes példájaként szokás emlegetni. Követni mégis csak fenntartásokkal tanácsos: a Nyugat jó fülű és szép szavú mestere itt bizony – szokta felhívni rá a figyelmet Lator László – tévesen tulajdonított óriási jelentőséget Verlaine zsongó, jajongó és busongó nazálisainak. Merthogy a francia már csak ilyen: ő alkalmasint tíz deka (na, mit?) parizert is jajongva és busongva kér a boltban.
Erről jut eszembe, hogy egyszer, idestova húsz éve, egy olasz költő barátom, Alberto Scarponi Róma-versét fordítottam, és sokat bíbelődtem vele, mert Alberto szemlátomást az időmértékkel, daktilusokkal és spondeusokkal játszott, ezt pedig én diszkréten bár, de hűségesen mindenképp érzékeltetni akartam. Utólag meg is beszéltem vele a problémát. Hogy könnyű nektek, az olaszotokkal, véletlent mímelve trallalázni; én bezzeg vért izzadtam, hogy ne hasson skandálásnak a végeredmény. De ő csak nézett rám nagy szemekkel: hogy neki bizony eszébe se jutott semmiféle időmérték.
A szóban forgó szöveg egyébként egy hatszereplős olasz–magyar költőtalálkozón hangzott el aztán eredetiben és fordításban is, a felkért többiek – Marco Palladini és Mario Lunetta, illetve Petri György, Várady Szabolcs és Kukorelly Endre – egy-egy régebbi és új versével együtt, mely utóbbiaknak a „másik fél” fővárosáról kellett szólniuk. „Egy helyről, amit nem ismerek” – vallotta be fanyarul Lunetta. A magyar kollégák ennél, mondjuk, járatosabbak voltak Rómában. Csakhogy az a római rendezvény épp az olaszok járatlanságára épített. Annak kellett kiderülnie, hogy mire jutnak, ha pluszfeladatképpen le kell fordítaniuk egy-egy Petri-, Várady- és Kukorelly-verset, holott nem tudnak magyarul. Az eredmény minden várakozást felülmúlt, a furcsa írásképből és a (vélt) hangzásból az olaszok a maximumot hozták ki. És hogy munkájuk gyümölcsét magyarul is élvezni lehessen, „transzverzióikat” (Palladini nevezte el őket így) én stréber örömmel annak rendje és módja szerint leműfordítottam. Így lett Petri Valamit valamiértjének zárósorából – „El kéne állítani a gondolkodásoma / t” – Il cane agita in gondola una coda da somaro, és aztán Szamárfarkat csóvál gondolában az eb; vagy Várady Szabolcs Villanellájának refrénjéből – „Zsugorodik a zsugori idő” – zuccherina sugosa ingorda idea, majd végül Zaftos cukorfalatka, mohó gondolat. És lehetett utóbb fontolgatni: vajon mindösszesen vicc volt-e ez csak, vagy…?
Kukorelly amúgy a saját verséből készült, Scarponi-féle transzverziót önkezűleg fordította vissza, ugyancsak írásképi-fonetikus, azaz „transzverziós” módszerrel, magyarra. Albertóra neki eszerint csak a rácsodálkozás végett volt szüksége. Hogy versenyfeladata kezdő soraiba – „Ezek könnyű sebek / kékek és feketek” – az olasz költőtárs segítségével (E se con you scebecchi / che chicca esce e la becchi) lássa belé, a homlokára csapva mintegy, a megoldást: E széken jó lebegni / egy kiskabátba’ lenni. És ő speciel nem viccelt szerintem.
