Sajó László: Öt és feles

Apám cipője

Egotrip

A következő megtisztelő felkérést kaptam a Petőfi Irodalmi Múzeumtól (jelesül Wirth Imre barátomtól): „A Móricz csizmája kiállításhoz kapcsolódva lenne egy pop-up kiállítás, ahol kortárs írók egy szívüknek kedves (vagy éppen emlékezetesen borzasztó) tárgyukat állítják ki, és ehhez írnak egy szöveget, amit a Múzeumok Éjszakáján (a PIM-ben) felolvasnak.”

Először is nem tudtam, mi az a pop-up. Azt tudom, ki az a Móricz. Én meg kortárs író vagyok. Megnéztem a csizmát, olvastam róla ezt-azt. Hogy Móricz csizmája és Van Gogh „cipője” („cipői”, hiszen több pár cipőt, fapapucsot festett, tudjuk). Az aurájuk, vagy mi. A lábbelik, melyekből gazdájuk lábszaga s egyszersmind összetéveszthetetlen személyisége árad. Hogy úgy mondjam. És szelleme: cipőből, csizmából a dzsinn. A megszemélyesített csizma, cipő. A lábbeli mint ember.

Az én kiállított tárgyam szívemnek kedves és „emlékezetesen borzasztó”. Egyszerre. Utálom felvenni. Nem is az enyém. Vagyis már az enyém, kaptam. Családi örökség. Apáról fiúra. A fiamtól megkaptam a sportcipőjét, azt hordom. Ezt csak akkor, ha muszáj. Mindig utáltam más cuccában lenni. Arra nem emlékszem, hogy apám más cipőjét (vagy ruháját) felvettem volna. Nem adta nekem – nagy volt rám? Vagy kicsi? Nem emlékszem. Erre sem.

Arra emlékszem, hogy Nagymama nekem adta nagyapám zsebóráját, fedelén a monogram, Á. B., Árva Borbála. Vagyis hát én kértem el, később szégyelltem, nagybátyámat illette volna, nem adtam vissza. Doxa, nagyapám kapta nagymamámtól jegyajándékul. 1931-ben esküdtek, nagyapámat 1946-ban málenkij robotra vitték Krasznij Lucsba, Donyec-medence, szénbánya. Egy év múlva flekktífuszban meghalt. Nagymama 1996-ban halt meg, egy év híján 50 évig volt özvegy. Ezüstóra aranylánccal, felkattintható fémfedél, az üveglap nincs meg. Néha felhúzom, jár, de aztán összeakadnak a mutatók. Próbáltam megjavíttatni, nem lehet.

Apám karóráját is megkaptam anyámtól, nem kértem. Nem hordom. Nem hordok órát. Utoljára a középiskolában Ruhla zsebórát, alumíniumlánccal, 4 márkáért vettem az NDK-ban. Nagyon vagány voltam, bizony. És a Keletinél vettem egy kvarcórát, ébresztőórának. Apám egy ballagó osztályától kapta a karórát, ez is svájci, mint nagyapámé, rajta a csak nagyítóval kivehető felirat: SWISS MADE. Márkája VENUS és QUARTZ. Római számok. Apám ’81 és ’92 között tanított a miskolci Zenepalotában – nem, nem zenét, nem zenélő óra. Tehát legalább negyedszázados. 6000 Ft, akkor – anyám szíves szóbeli közlése. Rajta volt a jótállási papíron. Sötétbarna, újnak látszó, keskeny óraszíj – emlékszem, apám régi karóráján (az hol van? hol nincs?) vastag, viseltes, elrojtosodott óraszíj volt; mikor hazajött, az volt az első dolga, levette és letette a könyvszekrényre, a telefon mellé. Nem, először a cipőjét vette le, persze, és belebújt a papucsába. Ha jól emlékszem, barna bőrpántos papucs volt. Az utolsó időben zöld, kitaposott papucsban ült naphosszat a fotelban, csoszogott ki teraszra, utcára, ha vittük. Ezt a papucsot nem adta nekem anyám, kidobta. Vagy nem.

Apám órája – nem úgy, mint a nagyapámé – jár. Egy órát késik – pontosabban 50 percet –, de csak azért, mert nem állítottam előre a nyári óraátállításkor, március végén. Ez azt jelenti, hogy anyám visszaállította a téli időszámításkor, október utolsó vasárnapján. Vagy később. Miért? Apám már régen nem hordta. Nekem állította be? Vagy csak úgy – rendnek kell lennie… Az órának a pontos időt kell mutatnia. A halott órájának is. Apám néhány órával az óraátállítás előtt, október utolsó szombatján halt meg, éjjel 11-kor. A karórája persze nem volt rajta. Ahogy rajtam sem lesz, soha. És nem állítgatom. Néha ránézek, jár-e. S ha nem, nem cserélek elemet. Maradjon úgy, ha már megállt az idő.

Elkalandoztam apám cipőjében.

Anyámtól megkaptam apám pénztárcáját is. Pénztárcát se hordok. Egy újpesti bőripari szakközépiskolának, cimborám osztályának írtam valami vidám műsort, egy bőrtárcával honorálták. Ezt hordtam, amíg el nem tűnt, amikor kirabolták az öltözőt, miközben fociztunk. (És még ki is kaptunk.) Azóta nincs se pénz-, se semmilyen tárcám.

Gondoltam, hogy apám karóráját „állítom ki”, aztán mégse. Ha már csizma a hívótárgy, legyen lábbeli. Apám fekete félcipője, anyám vette neki, „bebújós” (anyám szava), mert amikor sétára indultak a Szinva-partra, és anyám apám cipőfűzőit kötötte, apám türelmetlen volt, ideges, a helyzettől is. „Mi lesz már?”, anyám nyugtatta, apám még dühösebb lett. Aztán elindultak, karonfogva, anyám támogatta apámat.

Apám zakója szerencsére nem volt jó rám, anyám azt is nekem akarta adni. És rám, a temetésen. A fehér ing jó volt rám. És a fekete cipő is. Vittem én fekete cipőt, de anyám, amikor tisztogatta – mert persze megtisztította, nem lehet csak úgy… –, észrevette, hogy az egyiknek felhasadt a talpa. „Na és? Évek óta így van, úgyse látja senki!” Ezt mondtam akkor is, amikor anyám nagymama temetésén az autóban fekete zoknit adott öcsémnek és nekem, „vegyétek föl!”. „Minek? Úgyse látja senki!” De persze felvettük. A cipőimet mindig apám tisztította – ülve a konyhában, a fehér sámlin (ahol a papucsát felvette és vasárnaponként a krumplit hámozta). „Merre jársz te?”, kérdezte. Hát igen, merre járok, apám. Jóska bácsinak, a folyosószomszédnak Tolcsván, hetente egy fiú az osztályából, bizonyos Iván tisztította ki a cipőit, az összest. Iván a nagyszünetig ott ült és cipőt pucolt, csak aztán ment iskolába (hamar odaért, csak a szemben lévő folyosóra kellett átmennie). Jóska bácsi osztálya elballagott, jött a következő Iván, aztán egy másik, s az újabb. Fénylő csillagok a cipőkrémes dobozok tetején. Én csak a kettes fűzős focimat „bokszoltam ki” (így mondtuk), a cipőimet nem. Büszke nem vagyok rá, és akkor nem is szégyelltem magam. Akkor.

A temetés előtti éjszaka anyám kitette egy vállfára apám ingét – és zakóját is, hátha meggondolom magam, és felveszem azt is. A vállfa a polcon, alatta fekete félcipők. Világított a fehér ing, sötétlett a zakó, a cipő. Néztem apámat. Nem féltem. Nem aludtam. Egész éjszaka hánytam. Magamat, ki. A gyászmisére korán reggel nem is tudtam elmenni. A temetésre persze igen. Fehér voltam, mint apám inge. Vagy inkább hamuszín, mint apám.

Mindezt majd megírom még pontosabban is. Versben.

apám foteljában elaludt

anyám ruhám kirakta szépen

és földbe kísérjük a hamut

én az ingében cipőjében

Ez a cipő van itt, apám cipője. Ami az enyém. Ami sose lesz az enyém. Amit csak temetésre veszek fel. Azóta egyszer volt rajtam. Akkor szélbe kísértem a hamut.

Ahogy múlik az idő apám karóráján, és meg-megáll nagyapám összegabalyodott mutatójú zsebóráján, egyre többször kell felvennem a temetési cipőt.

 

Elhangzott a Múzeumok Éjszakáján, 2017. június 24-én a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

Neked ajánljuk