K.(abinos) Dezső a Duna-parton, a csónakházban, kis kabinjában (+ terasz), október, vénemberek nyara.
Kimegy, mert ki tudja, jövőre jöhet-e. A húsz éve (azt hitte, örökre) bezárt strandon építkezés; daru, markológépek, hétvégén is: épül a gyógyfürdő, a medence, ahova fiát vitte; óránként hullám, kolompoltak, K. Dezső mindenórás volt. Utána céllövölde, lángos. Nem lehetett parkolni a strand előtt, kint volt a csepeli és az erzsébeti lakótelep, a strandbelépővel ki lehetett menni a „Sörkertbe”, s vissza.
Nem mindegy, sörkert vagy sírkert.
Hehe.
Boldog békeidők.
A szomszédban újra megnyílt a hotel, mindjárt „Bajor napok”-kal, ezt kihagyja. Még sosem volt itt, nem is lesz.
Ahogy a telepen (csak így hívja) nemrég megnyílt étteremben sem. Az egyik csónakházból alakították ki; felkapott hely, foglalni kell, jönnek messziről, terasz a Duna-parton (nekem itt van, nem kell utazni). Néha betévednek a kabinsorokra (bár diszkrét piros-fehér szalaggal le van zárva a terület), párok andalognak. K. Dezső ül a parton, napoz, söröz és indiszkréten beszól, „ez nem a Duna-korzó, magánterület”. Visszafordulnak, vagy nem, visszakérdeznek: „igen? kié?” „Az enyém”, mondja K. Dezső, és körbemutat, a Gubacsi hídig, „itt minden az enyém”. „Ki maga?” „Rigócsőr királyfi, bérlő.”
Immár harminc éve. Ő maradt, sokan elmentek. Akkor egy törülközőt nem lehetett letenni a parton, most csak a horgászok gubbasztanak a víz mellett, leginkább hiába. És K. Dezső bámulja a vizet, horgászbot nélkül. Halban nem (sem) reménykedik.
Ki tudja, meddig maradhat. Szivárognak be a polgárok (az étterembe), ő a proletársoron; Kócsag út (ez a sor neve, ahol kabinja, itt még vannak bérlők); szemben ledózerolták a teraszokat, kibelezett kabinok; itt, mondják, szobák lesznek a kajakosoknak, a csónakházat meghagyják a vízi járműveknek. A szomszédos soron már lebontották a csónakházat, itt állítólag wellness lesz, a Kócsag út helyén parkoló. Addig örüljünk, míg (itt) vagyunk, és az októberi nyárnak.
Félmeztelenül ül a parton, megint betéved egy „retroturista” (így hívja őket), már unja a szöveget, „magánterület”. „Bocsánat. Itt ki szokott áradni a Duna?” Akkor ez katasztrófaturista, rossz helyen. „Zsilip van, itt nincs árvíz. Nem is lesz.” „Köszönöm.” A hülye. A Dunában nincs is víz, minden idők legalacsonyabb vízállása, átsétálhatna Csepelre (költői túlzás), a horgászoknak Csepelig kell bedobni a horgot. K. Dezső, ha (szokása szerint) kimegy a stégre és beleköp a vízbe (miközben lenéz – leköpi magát, háromszor), nem látja a vizet, s magát (tükörbe se tud nézni), csak az iszapot, a kiszáradt medret. A vadkacsák elhúztak Lappföldre.
Persze nem, azok a vadludak; kitotyognak a csaphoz, ott van víz. K. Dezső odamegy, elmossa a kávéspoharat, nem zavartatják magukat. K. Dezső örül, befogadták. A macskáknak nem örül, elzavarja őket (hárman vannak, a bérlőtársak etetik őket, van egy macskaetető a csónakház előtt, rájárnak). De mindig éhesek, a horgászok közelében várakoznak, ott mindig van valami kis hal – és rágják a fénylő csalit, lenyelik.
Telihold van, K. Dezső hugyozik hajnalban a parton egy fánál. A Gubacsi hídon átdörög egy tehervonat, megszámolja, 32 vagon.
Reggel a szarkák ébresztik. Marika (horgásznő, a legkitartóbb, késő estig és már hajnalban kint van a parton) csontkukacos dobozát elvitte egy szarka. K. Dezső egyszer látta a stégről, ahogy emelgette, csőrével, egy fehér műanyag vödör (horgászkellék) tetejét, sikerült is, de nem talált semmit, így egy zöld kis dobozt vert le a polcról, vette csőrébe, vitte fészkére. Száll a szarka fészkére. Uzsonnára csontkukac. K. Dezső csak nézte – el kellett volna zavarni? Nem avatkozik a természet rendjébe. Csak amikor beleköp (köpne) a Dunába.
Délelőtt jönnek a kajakos lányok!
Ebédet melegít a teraszon, a rezsón: sólet, füstölt hússal; AKCIÓS!, XL-es adag, dupla, de ő harmadnap is ezt eszi.
Egy horgász (Pista), csukát fog, nagy esemény! Alig tudja agyonütni, csapkodja pedig a stéghez. Bazdmeg, üsd már rendesen agyon! De mikor beteszi a szákba, a vízbe, még akkor is mozog.
Mint hal a vízben.
K. Dezső a teraszon veri a klaviatúrát, jön Mihály, horgász, meghívja egy pohár borra. K. Dezső átmegy hozzá; kiderül, Mihály búcsúbulira készült: október 15. van, régen ilyenkor zárt a telep (most, ha fagy, és elzárják a vizet). De erre csak ő emlékezett, egyedül itta a bort, „kétezer-nyolcszáz forint!”, K. Dezső besegít. Aztán előkerül a whisky. Mihály a Szovjetunióban dolgozott, bizalmi állás, a Vöröskeresztnél, első és második világháborús magyar katonasírokat, katonákat azonosított; olyan helyekre eljutott, ahova magyar senki. Meséli a nőit, nem is tudja, mennyi. „Persze a KGB engedélyezte, mindegyik tiszta volt. Azt megmondták, melyiket nem lehet. Biztos egy elvtárs kurvája.” Mihály K. Dezsőnek akarja adni a bort, „nem, nem viszem el”, inkább megissza. Mihály eléggé be van rúgva, „ma délig ittam, lefeküdtem, aludtam két órát”, K. Dezső be akarja kísérni, Mihály a teraszon marad. Hajnalban, az egyik hugyozáskor K. Dezső megnézi, üres a terasz, jól van, Mihály is, alszik.
A Gubacsi hídon átdörög egy 32 kocsiból álló (mozgó) tehervonat, a Duna felől.
Reggelire margarinos, két fél zsemle, tej.
Ebéd makaróni, bolognai mártással.
Horgászati tilalom, két hétig, etetik a halakat, a horgászok eltűnnek. Etetik?! Víz sincs. „Volt valami?”, szokásos kérdés a horgászokhoz, „egy mozdítás se”, a szokásos válasz. „Hajoljon a bot! Recsegjen!” De nem mozdul a bot, a víz, a hal – nincs oxigén.
Reggel a szokásos Spiriva Respimat inhaláló, két befújás.
Inhalál.
Reggelire szelet zsíros kenyér, tej.
Kisétál a stégre, lehajol, nem találja arcát, nincs víz. Visszafordul, mögötte egy macska, „sicc!”. A szerencsétlen horgászt remélt (hogy’ remél egy macska?!) és fényes, kis halat.
Ebéd három tükörtojás, kenyér.
A Gubacsi hídon átdörög egy 40 vagonos tehervonat a Duna felé. Eddig ez a csúcs.
Két nap múlva majd visszajönnek a horgászok; október 28. van, óraátállítás. Két éve ilyenkor halt meg K. Dezső apja, novemberben temetés, napsütés. Most temető, eddig ez az „ünnep” kimaradt. A feltámadásban nem (sem) hiszek. De ki van ez találva, az egész liturgiai (örök)naptár, karácsonytól húsvétig, húsvéttól karácsonyig. Mindenszentek, halottak napja – gyászmunka prolongálva, egész évben lehet matatni a sír körül: vázában vizet, virágot cserélni, lesöpörni a leveleket az urnafedőlapról, kisöpörni a járólapok közül a földet. Amelybe. Ilyenkor gyertyát gyújtani. Rokonok elvannak. Rokonok el, vannak.
A Gubacsi hídon végeláthatatlan tehervonat dörög, merről, hova? Mire kimegy K. Dezső, megáll, nem mozdul. K. Dezső vár, nem indul.
Megyek, apám, nem hozzád, a temetőbe.
A csuka a szákban még mindig vergődik.
Egyszer csak vége lesz.
