„Folytonos harc az élet” – mondta egykor elmélázva az őrnagy, és jó negyven év múltán sem tudok az olvasónak ennél izgalmasabb dolgot mondani. Talán csak azt, hogy az ürességgel, a semmivel, a nullával folytatott harc kimenetele kiszámíthatatlan. A nullával ugyanis semmit se tudunk kezdeni: még osztani sem lehet vele.
Az én drága barátaim a messzi óhazában furtonfurt valami „Kulturkampf” nevű dolgot emlegetnek. Szerintem a németségük talán még egy kis csiszolásra szorul. Ugyanis a németben a Kulturkampf két létező kultúra közötti küzdelmet jelent. Sokan például másként képzelték el az egyház és a vallás kulturális szerepét az 1870-es évek Németországában. Vagy a romantikát kezdetben a klasszikus művészet torzulásának tekintették. Victor Hugo tiltakozott az ellen, hogy romantikusnak minősítsék és Delacroix is „tisztán klasszicista” festőnek nevezte önmagát. A kultúrharcot persze gyakran átjárják mindenféle politikai eszmék. Voltak például mifelénk népiek meg urbánusok. Nagy László például népi volt. Egy félkötetnyi versét tudom fejből, tűnődöm, hogyan mászott az ostoba fejembe ez a rengeteg sor. Ady Endre meg talán urbánus volt. Nem úgy értem, hogy zsidó, de hát az urbánus szó magyarul sem kizárólag „zsidó” értelemben használatos, ahogy a népi sem feltétlenül az antiszemita szinonimája. Szóval Ady is az én költőm. Éjjel, amikor már dolgozni nincs erőm, még azért felmegyek a YouTube-ra, beütöm, hogy „Ady – Latinovits”, és töltök magamnak egy kis vörösbort. Nagy László és Ady persze sokak számára lehet alternatívája egymásnak. Ahogy a testesebb Bardolino és a kicsit savasabb Chianti is összemérhetők. Ugyanis borok.
Szóval jön ez a kedves hölgy, és közli a világgal a tahitótfalusi könyvbemutatóján, hogy ő irodalomtörténész, sőt még azt is, hogy történész. Elmondja a publikumnak, hogy Szendrey Júlia szenvedett a második férje mellett, aki szexuális tárgyként használta őt, és pornóképeket kellett nézegetnie, mert ez a Horvát Árpád perverz vadállat volt, és a házasság körülményei nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Júliának méhrákban kellett meghalnia. Nem csoda tehát, hogy mély lelki rokonságot érzett Júliával a szegény Csinszka, akinek a sorsa nem kevésbé volt keserű – ő is bántalmazott asszony volt, az ő életét is sok évvel megrövidítette az Ady Endrével együtt töltött idő. Csinszka idővel végzetessé váló magas vérnyomása pedig egyenesen felveti Ady felelősségét. A szív- és érrendszeri megbetegedések mibenlétének, az életvitelre, valamint a várható élettartamra gyakorolt hatásuknak, továbbá a stressz (mint külső kockázati tényező) szerepének elemzése után az irodalmárnő utal arra, hogy az ő hiánypótló (így!) könyve előtti szakirodalomban nem esett arról szó, hogy Csinszkát sajnálni kell. Mindig csak arról beszél mindenki, hogy Ady Endrét sajnálnunk kell, mert mennyit szenvedett az egészségügyi problémái miatt. Noha: „Ady Endrét senki nem kényszerítette arra, hogy háromszor kapja el a vérbajt, senki nem kényszerítette arra, hogy züllött életet éljen… Nem tudom, hogy nekem őt miért kellene személy szerint sajnálnom” – jegyzi meg a történész-irodalomtudós asszony. Vastag Andrea tehát kimondta végre az igazságot: nem sajnálja Ady Endrét, és ha valaki, hát, én megértem őt. Személyes okból is közel áll hozzám Vastag Andrea, mert a habitusa és az, ahogy beszél, erősen emlékeztet a drága Rozikára, aki szegény anyám utolsó éveiben a háztartását vezette. Vasalás közben pont ilyeneket mondott, noha ő nemhogy kettő, de egyetlen könyvet sem publikált. Bár írni azért tudott talán. Nyilván nem olyan jól, mint Vastag Andrea.
Ez a mostani írásom azonban nemcsak Rozikáról és Vastag Andreáról szól, hanem arról az örvendetes változásról, hogy ama irodalmi és politikai vélemény, amelyet Vastag Andrea és férje, Raffay Ernő tanár úr, illetve harcostársai képviselnek, már a Kulturkampf centrális erőterébe került. Ugyanis kedves lapom, a Magyar Idők, amely nem a kormány szócsöve, hanem az autonóm magyar újságírás legfontosabb orgánuma, a minap közölte Vastag Andrea egy írásművét. Ezt írja a történész-irodalomtudós hölgy: „…meglepő például, hogy a hónapok óta tartó, a kultúrharc körül fellobbant viták során magukat középjobboldalinak, nemzetinek és kereszténynek mondó személyek a nemzeti gondolat helyett a liberális és szocialista oldal mellé álltak. (…) a baloldalt támogató, a baloldal által készpénzen megvásárolt ember keresztény magyar típusának, Ady Endrének a nevével fémjelzik a nagy háborút s annak magyar vonatkozásait. (…) Más magyar költőt nem találtak e célra? Csak olyat, aki a magyar nép megújulását egy másik, a Magyar Királyságba akkoriban bevándorolt népcsoporttal való összeolvadással, új népet létrehozva (!) vélte biztosítottnak látni?” Ady Endre írása (Korrobori, 1917) egyébként (a fajgyalázásra való felhívás mellett) azt is felveti, hogy a magyar polgárosodás, a modern városi kultúra egyszerűen a „bevándorolt népcsoport” műve lenne, ami persze igen erős túlzás, de alkalmas arra, hogy mély vágott sebet ejtsen egy nemzeti szíven.
Viszont V. A. hangsúlyozza, hogy „senki nem mondta azt, hogy Ady Endrét, ezt az egyébként igen tehetséges és tragikus sorsú magyar költőt ki kellene venni a magyar kultúrából!” Összefoglalva tehát: mi, nemzeti elkötelezettségű irodalomtudósok, akiknek az a nehéz és felelősségteljes feladat jutott osztályrészül, hogy a kultúra feletti politikai kontrollt gyakoroljunk, lefokozzuk ezt az Adyt (tehát mától fogva csak alhadnagy). Egyben soron kívül előléptetjük mondjuk Gyóni Gézát dandártábornokká. Mindazonáltal nem vesszük ki Adyt a kultúrából, miként a fasírtot a sütőből.
Az előfeltevés világos. Ha az elitnek a rolexes nómenklatúrával való helyettesítése megvalósítható a közigazgatásban és a parlamentben, akkor a kultúra kulcsfiguráinak az ún. „kánonba” való bekerülése sem a művészi teljesítmény révén való természetes kiválasztódással történik. Majd mink szépen kiválasztjuk a megfelelő személyeket a káderanyagból. Az újdonság nyilván nem az, hogy ez a gondolkodás hatja át az újra pártállami Magyarország hatalmi magját, hanem hogy az oktatás szétverésével párhuzamosan (központosítás, egyentankönyv, szegregáció, korhatár, CEU, tandíj, MTA stb.) a tudás műhelyei után megtörténik az irodalom és a művészet „kézbe vevése” is. És most már senkialfonzok, szerencsétlen, együgyű személyek is hallathatják a hangjukat az Új Nemzeti Kultúra ügyében.
Kedves barátaim, tévedés „kultúrharcról” povedálni, mintha ma Magyarországon egy alternatív kultúrával folyna valamiféle küzdelem. Jelenleg ugyanis csupán az érték megtaposása és a kulturális szemét, az üresség, a Nulla piedesztálra emelése folyik. És a magyar társadalomban, amely már a szolidaritás szó jelentését és jelentőségét is rég elfelejtette, ennek igazán semmi akadálya nem lehet.
