A Nemzeti Örökség Intézete (NÖRI) a nemzetközi példákat követve futóútvonalakat (úgynevezett futókört) jelöl ki a Fiumei úti sírkert területén. A NÖRI nem tartja kegyeletsértőnek a sírkertben futást, sőt, a futókörök átadásával lehetőséget biztosít arra, hogy kijelölt útvonalon, a mosdóhasználat és egyéb szolgáltatások biztosításával futhassanak a sportolni vágyók. A műemléki falak mentén egy kör hossza éppen három kilométer, szintkülönbség nélkül, részben aszfalt, részben terep úton.
Ám a Nemzeti Örökség Intézete (NÖRI) nem elégedett meg ennyivel! Szakítva a magyar pesszimista ballib-cucilista Épp hogy testben épp hogy élek! nemzetelemésztő tradícióval, meghirdette az Előzd meg a futót! akciót. A temetéseket futva rendezték meg (ezt kötelezővé tették, bekerült a NER-be – Nosza, Előzz, Robogj!), a koporsókat-urnákat húsz kilométeres sebességgel szállították a sírhoz, a gyászmenet (melynek újmagyar neve gyászfutat) futólépésben utána – aki lemaradt, jaj annak! És jaj, aki földre rogyván nem kelt fel, vitték őt is a gyászhuszárok! Az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI – Elhunytak Maximális Mozgással Intézése) versenyt hirdetett: KIÉ ROHAM? (KI ÉR Oda HAMarabb?) Néhányan, kegyeletsértően és sportszerűtlenül megelőzték a holttestet, hamvat, őket azonnal diszkvalifikálták a krematóriumban. A Lóverseny Vállalattal karöltve a koporsókat-urnákat lovakkal vitték (röpítették!) a célhoz, fogadásokat lehetett kötni (tétre, sírhelyre, befutóra) a leggyorsabb temetésekre. A fair play szellemében egyszerre indultak a ravatalozókból (ha kellett, hendikeppel), a nép tódult a temetésekre, biztatta a fogatokat, maradjatok így! Sóhaj, Szobaasszony, Fárosz! De autóversenyes temetést is rendeztek, szigorúan csak szürke autók indulhattak (hol voltak már a gyászos feketék! És a NÉBIH – NÉplelket Bizakodóvá Igazító Hivatal – már megrendelte a színes autókat), ez volt a Forma Non Plusz Urna. Igazi szórakoztatóhely, népliget lett a Nemzeti Sírkert, ahol mozogni, kikapcsolódni lehet 56 hektáron, a gazdag növény- és állatvilágáról egyaránt ismert területen. Megjelentek a léggömbárusok, akik az Eldorádó című filmből lopva az ötletet színes lufikat (bár legjobban a fekete fogyott) árultak, Így szállsz el te is felirattal. Óriáskerék épült, Egyszer Fenn Aztán Lenn, kitűnő panoráma nyílt a temetésekre és a sírfutókra. A magyar, mindig optimista és jövőbe tekintő lelket romboló rekviemeket és egyéb gyászzenéket felváltották a vidám sírba indulók, a sírkerthelységben sramli szól, és ott lehet csak sírni jól! Volt hótt dog (virsli könnyektől sós kifliben) és a magyar néphagyományokat ápoló hamuban sült pogácsa. A temető közepén kocsma nyílt, a filozofikus nevű Leinni vagy nem leinni, ez itta kérdés. És az ivásban is egyre jobban teljesítő magyar emberek leitták magukat a sárga földig, sőt, alája. Egy nagy Sírkertbazár létesült a Fiumei úton (és persze Nemzeti, föl is avatták vagy háromszor). Volt itt minden, mint a halotti búcsúban. Az vagy nekem, mint halottnak a csók!, ültek a szerelmespárok a padokon, s el-eltünedeztek a bokrokban, eltakarták őket diszkrét cipruslombok. Egyedül Szent Pál tiltakozott: A temető sem azé, aki fut!, de persze ki hallgatott egy ki(be)keresztelkedett zsidóra.
Mindeközben a futók rótták a köröket. A sírkerti közönség, megunva a lóversenyt, a halott galoppot, sorfalat állt, biztatta a futókat, itt is lehetett fogadni. Tétre, helyre, az első befutóra. Télen se zárt be a futótemető, befedték nemzetiszín fóliával és örökmécsesek melegénél élvezhette Budapest, sőt egész Magyarország, de bízvást mondhatni, a Kárpát-medence összmagyarsága a temető zártan is kiváló, életet lehelő levegőjét.
Ám a NÖRI (Nemzeti ÖRökvilágosság Intézet) ennyivel sem érte be! Mert hát hogy’ van az, hogy itten futnak az élők, a halottak meg örök álmukat alusszák! Ébredj, magyar! Kelj fel és járj, ne lazsálj! Porból vagyunk, s porttá leszünk! Talpra Petőfi! Sírodat rázom!, rázták öklüket a Nagy Ökumenikus Nemzeti Sírkertrendezvényen az istenszolgák, feledvén azt a nem mellékes körülményt, hogy nevezettnek nincs sírhelye.
Elsőként, nem véletlenül, Ady ébredt föl, mert már nagyon szomjas volt. Fusson, akinek nincs bora!, és kifutott a legközelebbi éjjelnappaliba néhány palackért. Csak Kocsis Irmát talált, Kocsis-út az éjszakába, mindegy, megtette az is. Fut velem egy rossz szekér, de nem szekér volt, hanem Weöres Sándor. Fut velem egy kicsi kocsi, rajta ül a Haragosi, din don diridongó, szavalta, jellegzetes hangján futás közben, és Ady elszomorodott (A föltámadás szomorúsága), hová jutott a költészet, amióta ő… De azért folytatta, Haki borul aza kocsi, lere püla Fara Muci…Haragosi!, javította Weöres, mire Ady: csitt! Vak ügetését hallani eltévedt, hajdani lovasnak…, de nem vak ügetés volt, hanem a félszemű Kölcsey. Fut az üldözött s felé kard nyúl barlangjába, szólt oda Ady, Bújt az üldözött!, javította lihegve Kölcsey, paraszt!, tette még hozzá. Én, paraszt, én?, hüledezett Ady, és végszóra megjött, na nem is futott, Arany János. Az életet már megjártam. Többnyire csak gyalog jártam. Gyalog bizon’, hát nem is a hetes buszon, és a tamburás öregúr elsétált a fák alatt. Szembe jött vele Radnóti, ő se futott, de nem ám. Járkálj csak, halálraítélt!, mondta neki Arany, s megölelte. És akkor meglátta Petőfit. Aki nagy tempóban futott, fut Bécs felé Jellasics, a gyáva, kiáltotta, s én futok utána! Hát te mit keresel itt, ahol a halál se jár, hanem fut?, kérdezte Arany, Petőfi megállt, pihegett, elhull a virág, eliramlik az élet, és, mielőtt eliramlott volna, elmondta barátjának, titokban hozták haza Barguzinból, titokban temették el, jeltelenül, nehogy a szabadságszerető magyar nép zarándokhelye legyen sírja. Szolgaföldben nem nyughattam!, s futott tovább. Futtában kiáltotta, mikor emeltek már szobort a sok hős lábnak, mely ott úgy futott?
És jöttek – futottak – sorban, futottak még: Vörösmarty Mihály, memorizálva a Zalán futását; József Attila, futtam, mint a szarvasok, amint elfut a Szinva-patak; Kosztolányi, Szabó Lőrinc, Babits, Karinthy Frigyes, Batthyány Lajos, kezében örökmécses; Sarkadi Imre, Mary Zsuzsi, Csontváry, a futóbolond; Martinovics, Gerbeud Emil, Gundel Károly, Krúdy Gyula, Egressy Béni, Erkel Ferenc, Kossuth Lajos, Görgei Artúr, Stromfeld Aurél, Vajda János, Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond, Zerkovitz Béla, Horn Gyula, Kádár János, Komócsin Zoltán, Kacsóh Pongrác, Illés Lajos, Munkácsy Mihály, Tandori Dezső, Klapka György, Deák Ferenc, Szendrey Júlia, Brüll Adél, Jancsó Miklós.
És még sokan mások.
Magyari Béla (tartalékos űrhajós) állt a startvonalon, várta az indítást.
Mándy nem futott, de nem azért, mert tartalék volt; állt a futópálya szélén, nézte a mellette elfutókat.
Még ma is futnak, mert már meg nem halnak.
