Amikor egy reprodukciós klinikán először láthattam az embriókat tartalmazó óriási konténert, jeges pára csapott az arcomba. Aztán szemügyre vettem a konténerből kihúzott hosszú pálcikát, és meghatottan vettem rajta észre a finom rovátkákat, amelyek az egyes embriókat jelölték. Ekkor felötlött bennem az is, hogy a klinika dolgozói vajon teljesen ki tudják-e zárni annak a lehetőségét, hogy az embriók összekeveredjenek, és megtörténhet-e az, hogy a hosszú, sokszor lelki kínokkal járó reprodukciós kezelés után valaki mégsem a saját genetikai gyermekének ad életet? És mi történik akkor, ha a mesterséges megtermékenyítés előtt cserélik össze az ivarsejteket, és a biológiai apa mégsem a spermiumot adó társ lesz – mintha az anya egyszerűen csak félrelépett volna?
Szerte a világon sok gyermek született elcserélt embriókból és ivarsejtekből, és nem egy esetben, amikor fény derült a cserére, a szülők pert indítottak az ivarsejt- vagy embriófagyasztást végző intézet ellen. Bár a gondatlanság ezekben az esetekben vitathatatlan, és jogkövetkezményekkel is jár, mégsem egyértelmű, hogy milyenfajta kára keletkezik a szülőknek, amikor egészséges, de részben vagy egészben mégsem a saját genetikai leszármazottjuknak adnak életet.
Az embriócsere számos lelkileg is nehezen kezelhető helyzetet eredményezett. A Perry-Rogers vs. Fasano ügyben, amelyet 2000-ben tárgyalt az egyik New York-i bíróság, olyan ikerterhesség jött létre, amelyben az egyik gyerek a szülőanyától és annak férjétől származott, míg a másik egy embriócsere miatt egy másik pártól. A csere már csak azért is feltűnt, mert az egyik iker fehér, a másik sötét bőrű volt. A fehér gyermek családi státusa körül nem is volt vita, ám a színes bőrű gyermekért a genetikai szülők harcba szálltak a szülőanyával és párjával. A Fasano család végül beleegyezett abba, hogy a színes bőrű csöppség a genetikai szüleihez kerüljön, akik kártérítést is kaptak azért, mert akaratukon kívül elestek a terhesség és szülés alatti kapcsolatteremtéstől. De súlyos érzelmi veszteség érhette a szülőanyát is, aki egy gondatlan embriócsere miatt az ikerterhesség és a szülés után elveszítette az egyik gyermeke feletti szülői jogokat.
Ugyancsak New Yorkban, 2007-ben tárgyalták az Andrews vs. Keltz pert. A klinikán a reprodukcióhoz szükséges spermiumokat cserélték fel, s így a megszületett gyermek elveszítette genetikai kapcsolatát az egyik szülővel. Amikor a pár azt tudakolta, hogy a csecsemő miért sötétebb bőrű, mint ők, a klinika dolgozói azzal nyugtatták őket, hogy „majd kifehéredik”. Ám ez csak nem akart bekövetkezni, a DNS-vizsgálaton pedig kiderült, hogy a gyermek valóban nem a férjtől származik. A klinika orvosai azzal hárították az érzelmi kár megtérítését, hogy ők semmiféle módon nem okoztak testi sérelmet a párnak. A furcsa okoskodás mögött az állhatott, hogy a genetikai kapcsolat elveszítését nem sikerült elhelyezni a jogsérelmek addig ismert palettáján.
„Örüljenek, hogy egészséges gyermekük született” – gondolhatná minderről a kívülálló. Csakhogy a mesterséges reprodukcióhoz folyamodók többsége éppen azért nem az örökbefogadás mellett dönt, mert velük genetikai rokonságban lévő gyermekre vágynak, és ennek érdekében vállalják a – főképp az anyák számára – megterhelő kezeléssorozatot is. Azt szeretnék, hogy a gyermekeik rájuk hasonlítsanak és a családi jegyek tovább öröklődjenek, s ez a tágabb családnak, a nagyszülőknek, a testvéreknek is fontos lehet. Nem rasszizmus az, ha valaki csalódásként éli meg a felcserélt ivarsejtből származó, más bőrszínű gyermeke születését – ez az örökletes, hasonló testi jegyek elvesztése feletti keserűség. Azzal együtt, hogy nem mindenkinek fontos ez, és a vér szerinti gyermek sem mindig hasonlít a szüleire; néha távolabbi felmenők tulajdonságait örökli.
Az ivarsejtcserék pszichológiai feldolgozását az is nehezíti, hogy az ilyesmire nincs előzetes családi vagy társadalmi minta. A pár egyik tagja örül, a másik pedig úgy érzi, kimaradt valamiből, ami számára a családot jelenti. A házasságon kívüli félrelépések következményeit ki-ki vérmérséklete, a párjához fűződő érzelmei, neveltetése, erkölcsi felfogása szerint emészti meg – de mit tegyen az, aki sokat fizetett azért, hogy genetikai köze legyen a gyermekhez, és nem is a párja a hibás a genetikai rokonság elveszítéséért? Az ivarsejtcsere párkapcsolatokat tehet tönkre, a nők pedig sokszor a nemi erőszakhoz hasonlóan élik meg azt, amikor értesülnek a jogosulatlan embrió-beültetésről. Ha pedig egy ideig a családban nevelik az elcserélt gyermeket, akit később vissza kell adniuk a genetikai szüleinek, mindkét pár súlyos traumát szenved el. Akadt olyan szomorú eset is, amikor egy özvegy a spermabankból nem elhunyt férje mintáját kapta vissza a reprodukcióhoz, s akarata ellenére más férfi gyermekét szülte meg – a reprodukciós jogai mellett kegyeleti jogai is sérelmet szenvedtek.
A cserét többnyire a szülés után fedezik fel, de közvetlenül a beültetés után is kiderülhet. Egy hongkongi klinikán 2011-ben két felcserélt embriót ültettek egy anya méhébe, s mivel erre nem a születéskor, hanem már a beültetés után nem sokkal fény derült, az embriókat eltávolították az anyaméhből. Ez után kártérítést fizettek mind a biológiai anyának, mind annak az anyának, akinek a méhébe tévedésből ültették be az embriókat. Egy mesterséges reprodukcióval foglalkozó leedsi klinikán egyidejűleg két párt kezeltek. Tévedésből az egyik férfi spermiumait nem a párja petesejtjeinek megtermékenyítésére használták, hanem a másik pár reprodukciójára. Ennek nyomán ikrek születtek, míg a másik párnak nem volt sikeres az in vitro eljárása. Mégis, a tévedés folytán ennek az apának születtek genetikai gyermekei, csak épp egy másik családban. A bíróság úgy döntött, hogy a genetikai apát ugyanolyan jogok illetik meg, mint ha házasságon kívül születne gyermeke.
Ám számos másik esetből lassanként kirajzolódott az, hogy ezeket az ügyeket mégsem lehet a házasságon kívül született gyermekek származásmegállapításának mintájára eldönteni. A jogi innovációra egy szingapúri bíróság vállalkozott 2017 márciusában. Az ACB vs. Thomson Medical Pte Ltd and Others ügy előzményeként ázsiai anya és európai apa szeretett volna közös gyermeket. A klinika tévedésből egy indiai származású donor spermáit használta fel, s a megszületett gyermek szembeötlően különbözött a szüleitől. A szülők beperelték a klinikát, és azt követelték, hogy 21 éves koráig fedezze a gyermek felnevelésének költségeit. A bíróság nem fogadta el, hogy a gyermek születését anyagi kárként lehetne értelmezni, de megállapította, hogy a házaspárt és a gyermeket a genetikai rokonság elvesztéséért igenis kártérítés illeti meg. Ez volt az első ítélet a világon, amely elismerte a genetikai rokonsághoz való jogot a mesterséges reprodukciós eljárásokkal kapcsolatban.
Mint a fenti esetekből is kitűnik, e konfliktusok különösen érzékeny pontja a különböző külső biológiai jellemzők kérdése, amelyeket korábban „rasszjegyekként” tartottak számon. Sokan ugyanis azzal érvelnek, hogy a genetikai rokonság vagy hasonlóság kikövetelése felerősítheti az amúgy is lappangó rasszizmust. Valójában nem erről van szó: pusztán arról, hogy két embrió felcserélése – legyenek bár hasonlók vagy különböző testi jegyekkel bírók – olyan súlyos gondatlanság, ami önmagában is kártérítési felelősséget eredményez. Nem mindegy, hogy ki kivel hál, vagy kivel vállal gyermeket – így van ez a mesterséges reprodukció területén is. A kár természetesen nem a gyermek megszületése vagy külleme, hanem a reprodukciós jogok semmibevétele – s bár a hasonlóság természetesen nem garantálható, a különbözőség magas foka mégis sérelmes lehet. Ez nem valami apró kellemetlenség.
A szülők szeretnének magukhoz valamelyest hasonlító utódot a világra hozni, és ez azért nem sikerül, mert az embriójukat összecserélték valaki máséval. A bűnös nemtörődömség nemcsak a genetikai kötelék elveszítésével, hanem az alapvető jogok, az emberi méltóság és a reprodukciós jogok sérelmével is jár.
