Vajda Mihály: A ki nem végzett Szókratész

Még mindig Amerikában

Kedves jó Szókratészem, légy oly drága, és válaszolj az e-mailjeimre. Azt állítottad, hogy már tudsz az elektromos levelezéssel bánni. De milyen hülyeséget beszélek! Hát már e-maileztünk is néhányszor. Akkor most meg miért nem válaszolsz? Beteg vagy? Remélem nem. Vagy már olyan jól érzed magad az új világban, hogy európai barátaidról már meg is feledkezel?

Ne tedd, öreg! Hiányzol, különösen Kelet-Európában, meg itt Kelet-Közép-Európában hiányzik a józanságod. Ez itt egy tiszta őrültek háza, az oroszok nem hagyják abba az Ukrajna elleni háborújukat, a végén még szétlövik a zaporozsjei atomerőművet, s akkor aztán nézhetnénk, ha még lenne mivel. (Bocsánat, kedves ukrán szomszédok, ti ezt a Zaporozsjét valahogy másképp hívjátok, de én valamikor réges-régen ezt a városnevet tanultam meg. Erről pedig a következő történet jut az eszembe. A régi szép békeidőkben, öt-tíz évvel ezelőtt régi templomokat nézegettünk Kárpátalján – ez az elnevezés politikailag inkorrekt, tisztában vagyok vele; sőt, még annál is rosszabb, mintha, mondjuk, a feketét feketének nevezném, nem a presszókávéra gondolok, tetszik érteni, mert ezt az inkorrekt elnevezést a vezérünk és bandája bizonyára helyesli, de hadd ne menjek ebbe most bele; úristen, mi mindent kellene elmagyaráznom neked, Szókratész! – szóval templomokat nézegettünk. Egy hölgy engedett be bennünket a csetfalvai fatemplomba, bocsánat, csetovói, mesélt is tán valamit nekünk magyarul, amikor is egy orosz rendszámú autó állt meg a bejárat előtt, s egy fiatal pár szállt ki belőle, s jött be a templomba. A hölgy velük is szóba elegyedett, nekik is elmagyarázott valamit szépséges oroszsággal, azután az oroszok elmentek. „De jól beszél oroszul!” – mondtuk hízelkedve a hölgynek, aki erre mérgesen kitört: „De ukránul azért most már nem fogok megtanulni!”)