Szent Mihály útján suhant nesztelen, mikor forrongó hazámban hátramaradt családtagjaim egyáltalán nem arra irigykedtek, hogy a fény városában járok, hanem hogy 35 fok alatti hőmérsékletet élvezek, ad absurdum fázom. Én pedig a Boulevard Saint-Michel hétköznap délutáni hömpölygésében állva, a még zajló olimpiai játékok okán megemelt, négyeurós metrójegy miatti állandó gyaloglástól elfáradva, mintegy lelkigyakorlatként elolvastam telefonomon a verset, és a Halál közelsége helyett az jutott eszembe, hogy végül is mi a fenét kezdett magával Ady Párizsban? Mármint túl a nyilvánvaló sejtéseken – ivott, Lédával héjanászolt, verseket írt – hogyan létezett ebben a metropoliszban, amely bőven túlnyúlt az általa megszokott léptékeken? A szilágysági faluban, Érmindszenten született, és a 29 éves koráig megjárt települések Zilahtól Nagyváradig aligha ismertették meg vele a nagyvárosi hangulatot. A méretben kiemelkedő Debrecen máig inkább egy szteroidinjekciókkal felpumpált falu (ha kálvinista Rómának nevezzük, azzal nem Rómát, de a kálvinizmust helyezzük meglehetősen kedvezőtlen fénybe), Nagyváradot pedig maga Ady címezte finom gúnnyal Pece-parti Párizsnak.
Ady, a kisvárosi ember, de nem provinciális szellem egyszerre volt képes érzékelni a világvárosba beáramló különféle népek hömpölygését és a nacionalizmus előretörését. Százhúsz év ide vagy oda, ebben nem változott semmi. Amit viszont a legpontosabban látott, az a mi végtelen távolságunk ettől a felszínes, de szellemdús, dekadens, ám mindig megújulni képes univerzumtól.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
