Mert tény, hogy az eddigi négy kamatvágás közül az elsőre akkor (augusztus 28-án) került sor, amikor még csak várható volt az, ami később valósággá vált. Csak ezt követően döntött az Európai Központi Bank a kötvényvásárlási programja beindításáról, és a német alkotmánybíróság is csak szeptemberben adott zöld utat az európai mentőalap beindításának és a fiskális paktum létrehozásának. Az amerikai Fed is szeptemberben hirdette meg a munkahelyek bővítését szolgáló mennyiségi lazítás harmadik menetét (QE3), aminek keretében jelzálogkötvények megvásárlásával havi 40 milliárd dollárt pumpál a gazdaságba.
Le a kalappal az előrelátó magyar Monetáris Tanács előtt! És mea culpa azért, mert nem láttam meg a kitörési lehetőséget a magas szinten beragadt kamatok csapdájából, és rosszallásomat fejeztem ki az idő előtti kamatvágás miatt. Hiszen ma már azt is tényként állíthatjuk, hogy a tavaly decembertől hét százalékon tanyázó alapkamat gyors ütemű legyalulása (idáig hat százalékra) nem rendítette meg a forintot, holott sokan (többek között a kamatdöntéseket megalapozó jegybanki szakértői stáb és novemberi jelentésében az OECD) elhamarkodottnak ítélték a kamatcsökkentős ciklus beindítását. Azt mondták: az országban semmi jó nem történt az elmúlt hónapokban, sőt, kifejezetten rossz, a pesszimista várakozásokat is alulmúló hírek kerültek napvilágra.
Ha eltekintünk is a kormány politikai ámokfutásától (amelynek legújabb állomása a szabad választásokat megcsúfoló törvény), és csupán a gazdasági helyzetet nézzük, akkor sem láthatjuk belső okát a befektetői bizalom erősödésének, ami egyaránt megmutatkozik a nyár óta rendületlenül csökkenő országkockázati felárban, a magyar állampapírok iránti kereslet meglódulásában, és ennek nyomán a hozamok esésében. Mi tetszhet a befektetőknek egy éppen csak vegetáló gazdaságban, ahol folyamatosan csökkennek a beruházások, olyannyira, hogy már a meglévő állóeszközök pótlására sem elegendők? Mi vonzza a pénzügyi befektetőket egy olyan országba, ahol a fizetőképes kereslet mérséklődése ellenére is rekordszintű a pénzromlás üteme, pusztán azért, mert a kormány közvetlenül (áfa, jövedéki adók emelése) vagy közvetve (energiaszolgáltatók, kereskedelmi és távközlési cégek, pénzintézetek extra sarcai) a fogyasztást terhelő adókkal tömködi be az államháztartási lyukat? Az egyetlen jó makrogazdasági adat, a folyó fizetési mérleg többlete is nagyrészt egy kedvezőtlen jelenségből, a gazdaság visszaeséséből fakad: az apadó beruházások és a lanyha fogyasztás miatt az import bővülése elmarad az exportétól.
A pénzügyi befektetők szeme előtt manapság láthatóan egyetlen cél lebeg: a rövid távon elérhető hozam. A nullát közelítő nemzetközi kamatkörnyezetben, amikor a biztonságosnak ítélt államok kötvényeire negatív reálhozam jár, a magyar állampapírok még a csökkenő kamatszinttel is vonzzák a pénzbőségben fuldokló befektetőket. Hiába jellemzik a magyar állam adósságát már jó ideje bóvliként a hitelminősítők, vagyis óvatos duhajoknak nem ajánlják befektetésre, a hozaméhség feledteti a kockázatot. Olyannyira, hogy az S&P újabb leminősítő jelzésére már nem is reagáltak a befektetők. Pedig józanul aligha gondolhatják, hogy nem kockáztatnak, amikor eurójukat, dollárjukat forintra váltva magyar állampapírt vásárolnak. Ha kevéssé tartanak is attól, hogy a magyar kormány fizetőképtelenné válik, a forint leértékelődésével számolniuk kell, pláne, hogy az Orbán-kabinet jól láthatóan az adósság elinflálására játszik, miközben intézkedéseivel a gazdasági növekedést is aláássa.
A pénzbőségben lubickoló, hozamígéretektől megrészegült befektetők láttán a magyar kormány azzal a szerepjátékkal is felhagyott, hogy valamely képviselőjét az IMF-megállapodásra törekvő eminens diák jelmezébe öltöztesse; az utolsó színész, Varga Mihály, szépen leporolva visszatette a ládafiába a maskarát, hátha szükség lesz még rá. Most valóban nélkülözhetőnek látszik az IMF "védőhálója": a vezető jegybankok és kormányok bizalomerősítő akcióinak farvizén mi is elevickélhetünk egy darabig.
Most - de nem mindörökké. Nemcsak Európa megítélése ingatag (most éppen az euróövezeti mentőalapot minősítették le), hanem Magyarországé is. A pár hétre, hónapra előre tekintő pénzügyi befektetők bizalmát kétségtelenül növelik az Orbán-kabinet erőfeszítései a hiánycél tartásáért. Az ország hosszabb távú jövőjét is firtatók (köztük az Európai Bizottság és az IMF tisztségviselői) azonban komolyan aggódnak azért, mert a magyar kormány a pillanatnyi egyensúly oltárán (meg persze a túlzottdeficit-eljárástól való szabadulás és az uniós források reményében) a gazdasági növekedést áldozza fel, hiszen a mind nagyobbra duzzasztott és egyre szélesebb körre kiterjesztett szektorális adókkal aligha növelhető a beruházási hajlandóság.
A vicc ebben az egyáltalán nem derűs szituációban az, hogy a gazdasági növekedés aláásásával az eladósodottság "kinövését" is gátolja az Orbán-kormány, holott ez lett volna a nyugati világgal szemben vívott szabadságharc célja. A kudarcos politikától lemerült gazdaságot már kamatcsökkentéssel sem lehet feltölteni. A bankok körében végzett legújabb MNB-felmérés szerint a vállalati hitelezés feltételei rendületlenül szigorodnak, és ebben a közeljövőben sem várható törés: az alacsonyabb kamatszint mellett sem lesz könnyebb hitelhez jutniuk a cégeknek.
A bankszövetséggel kötött megállapodás felrúgásával, az unikális mértékű bankadó prolongálásával és a csekkadó kivetésével a magyar kormány még a reményét is elvette annak, hogy a külföldi megtakarítások átszivattyúzására képes bankok belátható időn belül bővítsék hiteleiket. Helyette a szabadságharcos Orbán Viktor egyik kezével azon ügyködik, hogy a banki források töredékét birtokló takarékszövetkezetekkel együttműködő Takarékbank megvásárlásával és más "nemzeti" pénzintézetek helyzetbe hozásával lendítse fel a hitelezést, miközben a magas hozamígéretű állampapírokat kibocsátó másik kezével előlük is elszipkázza a szűkös honi megtakarításokat.
A mind zavarosabb orbáni gazdaságpolitikát legfeljebb az viheti sikerre, ha Semjén Zsolt vezényletével 15 millió magyar imádkozik azért, hogy sokáig kitartson a csillagok mai, kedvező állása. Bár korántsem biztos, hogy ez az érdekünk.
