Ara-Kovács Attila: Orient expressz

Orbán rendszere - a Kremlből nézve

  • Ara-Kovács Attila
  • 2013.01.06 12:12

Egotrip

A Napóleon legyőzését követő hosszabb tárgyalások eredményeként Európára az egyik legridegebb és legkomorabb politikai korszak köszöntött.

Bár a kontinens nyugati felét képviselő politikusokat némileg aggasztották I. Sándor cár diplomáciájának sötét szándékai, mind a francia Talleyrand, mind az osztrák Metternich megbékélt vele, hisz hatalmuk fenntartásához ez tűnt a legalkalmasabb eszköznek. Amíg a Bécsi Konferencia zajlott, a hosszas és fárasztó hercegi bálok röpke szüneteiben megszületett a közös szándék; Razumovszkij gróf, a cár követe pedig - aki nem mellékesen három Beethoven-kvartett megrendelője is volt - lassan elhitette mindenkivel, hogy a formálódó szövetség nemcsak jó, de szent is. Európának egészen 1848-ig kellett várnia, hogy nyilvánvalóvá váljék a rendszer roppant törékenysége, Oroszországnak viszont sokkal tovább, 1917-ig, de abban sem volt köszönet.

Ha van valami, amiért az orosz múlt és jelen - sőt, feltételezhetően a jövő - összes nyavalyája okolható, akkor épp ez a parttalan konzervativizmus; a mesterségesen és önkényesen összetartott birodalomért cserébe a fejlődésképtelenség olyan ár, amit sehonnan máshonnan, csak a Kremlből nézve érdemes megfizetni. Még akkor is így van ez, ha az orosz nemzeti büszkeség mindezért még Sztálinnak is bármit megbocsátani kényszerül, hisz ha valaki, ő atombombáival és az űrprogram megalapozásával igazán bebizonyította, hogy országa, népe mekkora "fejlődésre" is képes. Mindeközben viszont a társadalom olyan állapotban maradt, amit még a 18. századi Európában is utálat övezett volna.

A nemzetállami létről ma már kevés jót lehet elmondani, ám európai története mégis azt bizonyítja: megfelelő ellenszere volt annak a konzervativizmusnak és fejlődésképtelenségnek, amit egy Oroszországhoz hasonló birodalom, intaktságát féltve, képtelen volt elkerülni. Hasonlóan intő példa a számos identitást maga alá gyűrő valahai német birodalom, melynek konzervatív frusztráltsága két háborújába került a világnak, s máig érezni egykori alantasságát nemcsak a kortárs német neonáci szellemiségben, de a keresztényszociális unió (CSU) minden förtelmes reakciójában.

Az orosz történelem azon gesztusait, melyek megpróbáltak lazítani e merevségen, nagyon gyorsan felszámolta az orosz valóság. Nem is csak a rendszer, a lakosság permanens fásultsága legalább olyan oka maradiságuknak, mint az elnyomó vezetés. Az 1917 jelentette szabadságot legfeljebb hónapokban lehetett mérni, gyorsan a múlté lett a NEP-korszak, amely ugyan nem állította vissza a polgári jogok érvényét, de a majdani, Kádáréhoz hasonló puha diktatúrával kísérletezett. Hruscsov a maga elindította "olvadást" gyorsan az értelmiségen verte le, hogy aztán a liberális gorbacsovi reformok valóban megadják a birodalomnak a kegyelemdöfést.

Ami azóta zajlik, az nemcsak a birodalom újjáépítéséről szól, hanem az orosz konzervatív szellemiség ismételt térnyeréséről, ám közel sem a megújulás jegyében, ahogy az Nyugat-Európában oly megszokott volt a liberális demokráciákat épp megelőző korszakban. A kommunistákat és a mai orosz jobboldal képviselőit megejtően hasonló elképzelések jellemzik társadalmuk optimális működtetését illetően, legfeljebb olyan felszínes különbségek mutathatók ki, mint az, hogy első emberüket cárnak avagy első titkárnak titulálják-e.

A középpártok felfogása sem más, leginkább a Vlagyimir Putyin mögött álló Egységes Oroszországé, melynek önbizalma párhuzamosan erősödik a struktúrák merevedésével. A folyamat dicséretét zengi az oktatás, s noha a putyini rendszer nem igényel feltétlen lojalitást, azt elvárja, hogy a másként gondolkodók távol tartsák magukat a társadalom hivatalos - tehát vezető - szféráitól. Orosz viszonyok között ez feltétlen haladás, de csak a kommunista korszakhoz képest. A cári érában ugyanúgy működtek a társadalom egymás mellett élő struktúrái, mint manapság, mindössze az arisztokraták helyét foglalta el ma a módosabb vállalkozói osztály.

A Kreml a nemzetközi kapcsolatokban sem igen tűri a kevéssé ortodox megoldásokat; az az ország, mely közel egy évszázadon át identitását a forradalomhoz kötötte, irtózattal tekint minden társadalmi változásra. Míg a Szovjetunió a diktátorok ellen lázadó csoportok és ellendiktátorok legfőbb fegyverszállítója volt, a mai Oroszország nagy előszeretettel támogatja a stabil diktatúrákat. Abban, hogy az amerikai-orosz kapcsolatokban Barack Obama által kezdeményezett váltás (reset) nem igazán sikerült, fő szerepet játszott Washington megengedő magatartása az "arab tavasz-szal". A Kreml szemében az iraki vezért megdöntő George W. Bush és a számos arab rezsimet dőlni hagyó Obama között lényegében nincs semmi különbség.

Sokaknak nem igazán okoz meglepetést Moszkva elutasító magatartása Orbán Viktorral szemben sem. Nem tartották véletlennek, hogy Putyin alig akart Orbánnal találkozni a konzervatív európai pártok szentpétervári kongresszusán, vagy hogy a Moszkvában kilincselő miniszterek rendre megállapodások nélkül kénytelenek hazatérni. Legutóbb Matolcsy György már el sem ment a találkozóra.

Orosz szemszögből nézve Orbán politikája nem konzervatív, hanem voluntarista, ésszerűtlen; a magyar kormányzat éppoly kevés tisztelettel viseltetik a nemzetközi megállapodások iránt, mint mindazok, akiktől a Kreml tradicionálisan a fennálló rendet és az erőegyensúlyt félti. Nem véletlenül kapta fel oly sok orosz fórum az Orbán, illetve Alekszandr Lukasenka fehérorosz elnök rendszer- és hatalomfelfogása közötti megejtő hasonlatosságot. Csakhogy Belarusz nem az unió tagállama, hanem az orosz érdekszféra része, így van ésszerűsége annak, hogy Moszkva állja a cechet cserébe a kényszerű fehérorosz lojalitásért. Orbán politikájának következményeiért - vélik okkal az oroszok - viselje az anyagi és politikai felelősséget az unió. És persze mindenekelőtt maguk a magyarok.

Neked ajánljuk