Szeparatizmus és szeparatizmus közt is lehet persze különbség: láttunk már olyan elszakadási, önállósodási mozgalmat, aminek a célja éppenséggel a nemzetállamiság meghaladása lenne, a betagozódás a „régiók Európájába”. A mostani katalán példa éppen nem erre mutat: a barcelonai vezetés nem erős régiót, csupán új nemzetállamot akar. Ám nem mindegyik európai szeparatizmus mögött áll ilyen etnicista gondolkodás. Az autonóm Erdély, az autonóm Vajdaság, Trieszt, Veneto vagy Isztria ügyét éppen az köti össze, hogy nem egyetlen etnikum kirekesztő vágyáról van szó (mint a katalán vagy székely autonómiatörekvések esetében), hanem történelmileg kialakult, többnyelvű, multikulturális régiók jogos lázadásáról – a bukaresti, belgrádi, római vagy zágrábi nemzetállami centralizmussal szemben.
Számos szomszédos országban a regionalizmus gondolata meghatározó, s megjelenik a pártpolitikában is. Horvátországban és Szerbiában regionális erők is ülnek a törvényhozásban, különféle politikai színezetű isztriai, baranyai, vajdasági, szandzsáki pártok. A szlovák-magyar Most/Híd párt is tekinthető egyfajta délszlovák regionális formációnak, amely éppen a térség soknyelvűségét, multikulturalizmusát akarja – a szlovák vagy magyar sovinizmussal szemben is – megőrizni. Noha egyelőre a transzszilvánizmusnak vagy a trieszti szabadság ügyének nincs erős pártpolitikai képviselete, a gondolat és a vágy, hogy e területek nagyobb önállóságot nyerjenek, szintén jelen van.
A mi hazánk a közép- és kelet-európai térség szinte egyetlen olyan állama, ahol nem csupán hiányoznak a regionális pártok, de a regionális identitások sem játszanak jelentős szerepet a politikai életben. Ez összefügg azzal is, hogy Magyarország egykoron épp azokat a területeket veszítette el, ahol a regionális vagy kisebbségi követelések megjelenhetnének. Trianon, a holokauszt és a németek kitelepítése után a szellemileg is kicsinnyé vált Magyarország sok tekintetben unalmas, homogén nemzetállam lett, amelynek sorsa a gazdasági és kulturális elszegényedés. Ám a regionalizmus hiánya összefügg a rendszerváltáskor rosszul összerakott választási törvénnyel is, az ugyanis semmiféle teret nem hagy az ilyen szervezeteknek. Míg Horvátországban az isztriai vagy baranyai elköteleződésű pártoknak nem kell országosan 5 százalékot elérniük, a 3-4 parlamenti helyhez elég, ha a saját régiójukban jól szerepelnek, addig Magyarországon az 5 százalékos küszöb megöli a helyi kezdeményezéseket. Hiába szavaznának a somogyiak vagy a zempléniek saját pártjukra – a küszöböt csupán egy megyéből megugrani nem lehet.
Mivel a regionalizmus sokszor gazdasági indíttatású – az elszakadni vágyó területek sokallják a befizetéseket és keveslik a juttatásokat –, Magyarországon például a budapesti autonómiáért harcoló pártnak kifejezetten jó esélye és létjogosultsága lehetne. Az ellenzék számára is egyszerűbb lenne a rezsimváltás, ha az ország nem lenne annyira centralizált, mint most.
Ugyanakkor a magyarországi központosítás a tévhitekkel ellentétben nem Budapestnek kedvez: sőt, a főváros talán a legnagyobb áldozata, gazdaságilag és kulturálisan egyaránt, a magyar nemzetállami centralizmusnak. A vád, hogy Magyarország Budapest-központú, legfeljebb földrajzilag igaz. Budapest tartja el a magyar vidék nagy részét, az ország politikája viszont a legkevésbé sem felel meg Budapest érdekeinek. Ha az adóbevételek nagyobb hányada maradhatna Budapesten, a főváros jobb gazdasági helyzetben lenne. Ma viszont kétszeres diszkrimináció elszenvedője: az uniós forrásokból a relatív jóléte miatt alig részesül, de a központosítás és a belső újraelosztás miatt az adóbevételei sem maradhatnak helyben.
Miért ne alakulhatna hát párt, amely Budapestnek nagyobb önállóságot követelne? A Budapest–vidék ellentét ráadásul nemcsak gazdasági természetű, hanem kulturális is: a konzervatívabb vidék és a mindig is liberálisabb főváros (Magyarország egyetlen igazi városa) között feszül. A Budapest–vidék szembenállás kijelölhetné a politikához elengedhetetlenül szükséges barát-ellenség koordinátákat is. Bizonyosan számos budapesti polgár nem csupán pragmatikus okokból értene egyet azzal, hogy ne az ő pénzéből tartsák el Borsodot vagy Szabolcsot, hanem kulturális és identitáspolitikai kategóriák szerint is kész lenne elsősorban budapestiként definiálni önmagát. A budapesti párt akár 20 százalékos, s így országos erő is lehetne. Ehhez persze először meg kéne szüntetni azt a választójogi kényszert, hogy egy pártnak gyakorlatilag több megyében is jelen kell lennie, ha sikeresen akar indulni.
És miért ne alakulhatnának másutt is helyi pártok? Nyugat-Dunántúl netán ne tudná jobban önmaga beosztani a helyben beszedett adóforintokat? Nincs elég történelmi és kulturális különbség a katolikus, nyugatos, labanc Dunántúl és a protestáns, keleties, kuruc Alföld között? Ne akarna Zemplén esetleg elszakadni Borsodtól? S a balatoni térség ugyan miért ne válhatna önálló régióvá? Az egyéni választókörzetek sem viszik közel a politikát a helyi ügyekhez – ma helyben szinte mindenütt az országos pártok futtatják jelöltjeiket és embereiket, és általában a pártlogó a döntő, nem a személy. A regionális pártok és követelések viszont életet lehelnének a helyi közéletbe, vitákat kavarnának – és így plurálisabbá tennék az egész magyarországi politikát. Hajrá, Budapest! Hajrá, Dunántúl! Hajrá, Zemplén, hajrá, Baranya! Hajrá, Viharsarok! Hajrá, regionalizmus!
