Techet Péter: Svarcgelb

Schwarzenberg herceg a volinyi erdőben

  • Techet Péter
  • 2016. április 10.

Egotrip

Az európai egység gondolatát egykoron, az I. és II. világháború után konzervatív, katolikus politikusok fogalmazták meg. A Habsburg Birodalomból hozta például a páneurópai vízióját Alcide De Gasperi olasz kormányfő is: a német–olasz Trento, a Habsburg Birodalom multikulturális eszménye a Monarchia összeomlása után is elért a római parlamentig. Mára azonban alig akad európai konzervatív politikus, aki az európai egységet szolgálná. Angela Merkelről Peer Steinbrück egykori szocdem kancellárjelölt már 2013-ben elmondta, hogy talán „keletnémet szocializációja” miatt kevéssé fogékony az európai egység ügye iránt. Helmut Kohl az európai egység víziójáért kész volt merész politikai döntéseket is vállalni. Merkel azonban a görög válságban a német nemzetgazdaság érdekeit nézte, a menekültválságban pedig láthatóan egyedül maradt. A többi európai jobboldali politikus ugyanis még nála is érzéketlenebb európai kérdésekben.

Egykoron a konzervatív pártcsalád volt az európai egység motorja, mára viszont a nemzetállam (azaz egy 19. századi baloldali és liberális eszme) képviselőivé váltak. A jobboldaliak még a kelet-közép-európai régióban is nemzetállamaikat védik – pedig itt aztán a nemzetek és a nemzetállamok határai tényleg alig esnek egybe. Az újsütetű visegrádi egység sem a multikulturális közép-európaiság védelmében alakult ki, hanem a nemzetállam, a bezárkózás, a migránsokra morgás érdekében. Ilyenkor nem számítanak még a határon túli magyarok sem: Orbán boldogan parolázik a bal–nacionalista Ficóval, és azon nemzetállamiságot védi, amely Romániában az ottani székely autonómiatörekvések legnagyobb akadálya.

Elkeserítő látványt nyújt a nemzetállamaiba ragadt európai jobboldal, és különösen siralmasan festenek a nacionalista kelet-közép-európaiak. Ezért kell nagyon megbecsülni azon keveseket, akik még tudják, miről szól a valódi konzervativizmus: például a nacionalizmus meghaladásáról.

Karel Schwarzenberg herceg e kevesek közé tartozik. A Csehszlovákiában született, folyékonyan bécsi dialektusban németül beszélő, a nácik és a kommunisták által egyaránt meghurcolt, bohém, nagyvilági politikus Csehország – de talán egész Európa – üde színfoltja. Hetvennyolc évesen nem véletlenül a cseh fiatalok között a legnépszerűbb: a nacionalista, posztkommunista, provinciális mezőnyből már megjelenésével is kilóg. Pártja, a liberális-konzervatív TOP09 Prágában még mindig az egyik legerősebb erő, a herceg pedig 2013-ban majdnem államelnök lett; 45 százalékot kapott a győztes Miloš Zeman mögött, a főváros és a polgárosodott Nyugat-Csehország – az egykori Böhmen – nagy arányban szavazott rá. Azon politikusgeneráció tagja, amely nem azért népszerű, mert közvélemény-kutatók minden mondatát megterveznék, hanem mert a cseh közéletben van még valamennyi igény e stílusra és erre a politikára.

Schwarzenberg tavaly visszavonult a politikától, leadta a TOP09 elnöki tisztségét, és egyszerű öregúrként dörmögi már csak el véleményét. Pártja kongresszusán készült egy fotó róla: szokásos fanyar, ironikus mosolyával néz mereven a kamerába, mellette két fiatal aktivista lány ül, akik láthatóan nemcsak nagypapát, de igazi sztárt is látnak benne. Az egyik aktivista színes bőrű, ez a cseh közéletben nem túl gyakori. De Schwarzenbergnek elég rossz véleménye van a cseh közéletről. Már 2013-ban rárontottak a jobb- és baloldali nacionalisták, mert – amúgy teljesen helyesen – keményen bírálta a szudétanémetek kitelepítését. „Ha ma élne, Hágában lenne a helye” – mondta a cseh nacionalisták hőséről, Benešről. Akik azt gondolják, hogy a haza nem viseli el a kritikát, tanulhatnának Schwarzenbergtől: ő ugyanis nem az ilyen nyilatkozatai ellenére, hanem éppen ezek miatt lett majdnem a csehek elnöke. A nagyvilági öregúrtól sokan elfogadják a bírálatot is. Persze a többség végül ott is az alkoholista és nacionalista (a kettő gyakran összefügg) Zemanra szavazott.

„Nem vagyunk civilizált kultúrnemzet” – nyilatkozott február végi nagyinterjújában a Týden hetilapban Schwarzenberg herceg. Magyarországról már csomagolhatna is egy ilyen mondat után. Azért fakadt ki, mert szerinte Csehország lassan Orbán és Fico „antidemokrata modelljét” veszi át. Kelet-Európa szerinte a migránsválságban azt bizonyította be, hogy „kapni szeret, nem adni”.

A herceg már korábban is bírálta a bevándorlásellenes hangulatot. „Még Asterix és Obelix módjára vaddisznót kergettünk a volinyi erdőkben, amikor már magaskultúra volt Damaszkuszban vagy Bagdadban” – intézte el egy elegáns mozdulattal „az arabok” miatt aggodalmaskodó szlávokat. Schwarzenberg nem balliberális, hanem igazi konzervatív arisztokrata, monarchista, habsburgiánus. És éppen ezért nem áll be a nacionalista, idegenellenes őrjöngésbe. Mert tudja: ez verte szét egykoron a Habsburg Birodalmat is. Szomorú, hogy az utódállamoknak a 20. század borzalmai sem voltak elegendőek ahhoz, hogy megértsék a nacionalizmus szörnyűségét.

Habsburg Ottó jó tíz évvel ezelőtt elmondta már, hogy meg kéne ismernünk az iszlámot, és akkor kevésbé félnénk tőle: „ők többet tudnak rólunk, mint mi róluk”. Az osztrák-magyar trónörökös mindig meghatódva emlékezett azon bosnyák muszlim katonákra, akik az utolsó percig hűségesek voltak apjához – és a multikulturális Közép-Európa eszményéhez. Nem véletlen, hogy Habsburg Ottó kérésének megfelelően Raisu-l-ulama Mustafa Cerić, Bosznia főmuftija is imádkozott érte 2011-ben Bécsben: „Oh, Mindenhatónk, vedd fel Magadhoz Ottó testvérünket, Bosznia nagy barátját, egy új, békés Európa nagy hírnökét.” Schwarzenberg herceg is azt üzeni az iszlámelleneseknek, hogy „mi, a Monarchiában” békében tudtunk együtt élni. Nem az iszlám, az 1916 óta Magyarországon is elismert vallási közösség verte szét a Habsburg Birodalmat, hanem a nacionalizmus. Schwarzenberg búsan figyeli e folyamatokat. Aggódik Európáért, és aggódik azon európai konzervativizmusért, ahol ma se egy De Gasperi, se egy Adenauer, se egy Helmut Kohl nem látható. Csak egy bohókás prágai arisztokrata.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.