Vojko Obersnel tizenhat éve vezeti Rijekát, amit ő is szívesen nevez Fiuménak. A szociáldemokrata polgármester a városában azért is támogatja a magyar és olasz múlt ápolását és a város jugoszláv sokszínűségét, mert így akar kitűnni az egyre nacionalistább horvát közéletből. Mint Asterix és Obelix faluja, úgy áll Rijeka sokszor egy szál magában a nacionalizmussal szemben a független Horvátországban. Obersnel 2012-ben a városi karneválon ezért, és nem csak a termete miatt öltözött Obelixnek.
Manapság még inkább gall falunak érezheti magát Rijeka. Ruža Tomašić szélsőjobboldali politikus a tavalyi parlamenti választási kampányban egyenesen arról panaszkodott, hogy „Rijeka ma egy város Horvátországban, de nem horvát város”, a kormánypárt, a Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) elnöke, Tomislav Karamarko pedig megígérte, hogy újra „nemzetivé”, „horváttá” teszi a helyi kultúrát. És hiába üzente az egész horvát jobboldalnak a városi napilap, a Novi List (amit egyébként Kossuth Ferenc szövetségese, Frano Supilo alapított), hogy inkább a nacionalista Dalmácia felé kerüljék el a multikulturális Rijekát – a januárban alakult kormány tényleg hadat üzent a városnak. Zlatko Hasanbegović kultuszminiszter – aki zágrábi muszlimként képviseli a kormányon belül az usztasa eszmeiséget – például kiszorítaná a rijekai színházból a nemzet- és egyházkritikus darabjai miatt egykoron már Szerbiából is eltanácsolt bosnyák rendezőt, Oliver Frljićet. Hasanbegović nemrég azt is bejelentette, hogy nullára csökkenti a rijekai és isztriai olaszok kiadójának állami támogatását, s ezzel a megszűnés fenyegeti az egykoron még a budapesti parlamenti képviselő, Riccardo Zanella alapította La Voce del Popolo kisebbségi napilapot. Hasanbegović közismerten a szerbek mellett az olaszokat utálja leginkább: szerinte Rijekát a „szerb kommunizmus” és az „olasz irredentizmus” uralja manapság is. A város ezért hiába kapta meg 2020-ra Európa kulturális fővárosi címét, a zágrábi kormány ki akar hátrálni a finanszírozásból – ugyanis az Obersnel polgármester által összeállított program éppen a multikulturalizmust tenné a kirakatba. A város történelmét sújtó totalitarizmusok között sem csak a világ első fasiszta államát, Gabriele D’Annunzio Carnarói Olasz Kormányzóságát említi meg a tervezet, de a horvát, tudjmani nacionalizmust is. (A Kormányzóság, amely nevét a Kvarner-öböl olasz nevéről kapta, a világtörténelem talán legbizarrabb államalakulata volt – kalózkodással, szabad szerelemmel, legalizált kokainfogyasztással és fasiszta operettparádékkal.)
Rijeka és Isztria már Franjo Tudjman autoriter rendszerében is Asterixnek és Obelixnek számított: a kollektív háborús pszichózisból egyedül ez a vidék tudta és akarta magát kivonni. Nem véletlen, hogy a horvát jobboldal választási eredményei az elmúlt húsz évben ritkán haladták meg itt a 20 százalékot. Az egykori jugoszláv iparvárost, ahol ma is nagy számú szerb, bosnyák, montenegrói közösség él, óriási többséggel irányítják a vörösök, Isztriának pedig megvan a saját regionális pártja, a balliberális, horvát–olasz Isztriai Demokratikus Gyűlés (IDS/DDI), amelynek már az is kínos, ha csak az isztriaiak fele szavaz rá.
Az egykori osztrák–magyar tengermellék ma három nemzetállam, az olasz, a szlovén és a horvát között van felosztva, de történelmileg kialakult multikulturalizmusát újra megtalálta. Pedig az elmúlt száz évben kitelepítések, betelepítések, elhurcolások, fasizmusok és kommunizmusok próbálták felszámolni a Habsburg-múlt sokszínűségét. Triesztből eltűnt a szlovén kultúra nagy része, elhurcolták a helyi zsidóságot, Isztriában aprócskára olvadt a olasz közösség, és az olasz Fiuméből jugoszláv Rijeka lett – de talán Közép-Európában egyedüliként e régió tudott végül tanulni a hibáiból. Trieszt ma ezért ismét büszke Habsburg-múltjára, és közép-európai városként határozza meg magát. Isztriában még a horvátok, szlovénok is megtanultak olaszul, s a helyi olasz kisebbséget széles jogkörökkel ruházták fel. És Rijekában, ebben a még mindig jugoszláv városban, ahonnan a partizánok az olaszokat gyakorlatilag teljesen elüldözték, a jugoszláv antifasiszta hagyományok mellett éppen az olasz–magyar Fiume emlékének ápolásával erősítik a multikulturális helyi identitást.
A városi parlamentben helyet foglal a „Lista per Fiume / Lista za Rijeku” nevű olasz–horvát párt is, amely a szocdem városvezetéssel közösen hozná vissza Fiumét Rijekába. Irodájukban a történelmi Magyarország címere és Riccardo Zanella portréja látható. Zanella a főleg fiatalokból álló párt példaképe: a politikus egykor a budapesti parlamentben képviselte a fiumei autonómiát, majd az I. világháború után, D’Annunzio viccállamának bukását követően a rövid életű Fiumei Szabad Állam vezetője lett. A fasizmust és az irredentizmust azonban annyira gyűlölte, hogy az olasz megszállás elől, noha olasz anyanyelvű volt, inkább Belgrádba emigrált. Mai fiatal hívei elsősorban emlékezetpolitikai kérdésekben aktívak a szocdemekkel együtt. Helyreállítják például a híres városi óratorony tetején a kétfejű sast (amelynek egyik fejét a Habsburg-ellenes D’Annunzio törte le, majd a jugoszláv kommunizmus száműzte az egészet egy raktár mélyére), s a városi zászló is újra a magyar időkben használt piros-sárga-kék lesz.
„Fiume” és „Rijeka” hosszú ideig két emlékezet – az olasz–magyar és a jugoszláv – konfliktusát jelentette. Aki „Fiumére” volt kíváncsi, az jobban tette, ha inkább Triesztbe vagy Róma Laurentina negyedébe megy: ott éltek ugyanis az elűzött olaszok, őrizve a fiumei dialektust és konyhát. Mára azok a szerbek, bosnyákok, horvátok is, akik a jugoszláv időkben költöztek a városba, fiumeinek tartják magukat – egyfajta Habsburg megalapozottságú jugoszláv szinkretizmus ez, amely úgy ad identitást e városnak, hogy nem kizár, hanem befogad. Az osztrák–magyar tengermelléken bebizonyosodott, hogy a birodalmi emlékezetben, legyen ez akár a Habsburg-, akár a jugoszláv birodalomé, fent tud maradni a regionális sokszínűség, amely mindig élőbb és nyitottabb, mint a nemzet konstrukciója. Talán több Isztria, több Rijeka/Fiume, több Trieszt kéne egész Európában: régiók, amelyek önnön történelmük okán is meghaladnák a nemzetállamiságot.
