Egotrip

Felsőoktatás-politikailag elég rossz napok járnak a bölcsészekre, jogászokra, társadalomtudósokra (a közgazdászokra is, de ők köztudomásúlag meg is érdemlik). Ha a hírfoszlányoknak, a keleti szélben kerengő mindenféle főminisztériumi aktáknak hinni lehet, "az állam" gyakorlatilag meg kívánja szüntetni egy raklapnyi "semmiresejó" szakmának a támogatását, helyettük műszaki, természettudományos képzéseket előnyben részesítve. Sokféle érdekes és érdektelen, bár bizonyára fontos részletkérdés van itt még, amelyekkel azonban nem foglalkozom, mert ebben az ügyben is az előtüremkedő, fölfeslő intellektuális hozzáállás, rejtett preferencia izgat.

Ez az első darabja a nyelvről szóló új sorozatnak, amelynek témája mindaz, amit a továbbiakban a "nyelvi neurózis" megnyilvánulásának fogok nevezni. Ide tartozik a nyelv cenzúrája, a manipulációra, megbélyegzésre és kirekesztésre való használata, de persze az is, ahogy a beszélők fetisizálják a nyelvet, olyan tulajdonságokkal ruházzák fel, amelyekkel az nem is rendelkezik. Sokszor hallottam már olyasmit, hogy a nyelv (vagy valamelyik nyelv) transzcendentális erőket hordoz, a nemzeti karakter formálja, vagy éppenséggel eltorzítja, sőt meggátolja a gondolatok kifejezését. A nyelvi cenzúra, manipuláció, megbélyegzés és kirekesztés típusairól a későbbi írásokban esik majd szó: célszerűbb talán a nyelv természetét illető elegyes babonaságokkal kezdeni.

A lengyel uniós elnökség félidejéhez ért, ráadásul fontos események közepette vonható meg eddigi mérlege. Bár az európai közösségi folyamatokhoz nem kapcsolódik szorosan a parlamenti választások hét végi kimenetele, az eredmények tükrében mégis magabiztosabb lehet az elnökségi szerepvállalás továbbvitele, hiszen Jaroslaw Kaczynski EU-szkeptikus pártja közel sem szerepelt olyan fényesen, ahogy azt a lengyel populisták és hasonszőrű kelet-európai drukkereik remélték. Közvetlenebb viszont a kapcsolat a szeptember utolsó napjaiban megrendezett Keleti Partnerség-csúcs és az elnökségi teendők perspektívája között, elvégre a rendezvény olyan kérdéseket érintett, melyek egyformán befolyásolják az unió gazdasági lehetőségeit és jövendő stratégiai, geopolitikai profilját. A konferencia lezárult, ám aligha állítható, hogy a célokhoz közelebb jutottunk volna; több lett a válaszra váró kérdés, mint volt azelőtt, hogy a 27 tagállam és a 6 érintett kelet-európai kormány diplomatái összeültek volna.

Mi lehet érdektelenebb, unalmasabb, mint az olyan játék, amelynek nincs tétje? Képzeljük el a focit kapuk nélkül, a teniszt háló nélkül, vagy a sakkot matt nélkül. A labda a pályán ide-oda gurulna vagy ütődne, a figurákat a táblán ide-oda tolnák, de mi végre? Az ilyen tevékenységnek is lennének szabályai, de hogyan magyarázhatnánk el ezeket, mivel indokolhatnánk a szükségességüket, ha nem tudunk válaszolni arra az egyszerű és természetes kérdésre, hogy mire megy ki a játék?

Casanovát nem azért tekintette mindenki nagy nőcsábásznak, mert ilyen irányú diplomája volt, hanem mert látszott rajta, hogy valamit nagyon tud a nőkről. Üzleti gondolkodó sem azért lesz valaki, mert elvégzett egy ilyen irányú iskolát, hanem mert mindenki érzi róla, hogy valamit nagyon tud a gazdaságról, annak a jövőben várható fő irányairól. Az üzleti gondolkodók a jövő fontos történeteinek kitalálói.

Sokféleképpen jelenhet meg a futballista a filmvásznon. Van olyan játékos, akit a karaktere miatt kérnek fel egy szerepre, ilyen a nyílt sisakos Cantona, a bizalomgerjesztő Sándor Csikar vagy a mindent zúzó Vinnie Jones. Vannak aztán olyan labdarúgók, akik akkora sztárok, hogy bármit megtehetnek, mert már a nevükkel bevonzzák a nézőt a moziba: Sindelartól Beckenbaueren át Beckhamig nem is olyan hosszú a sor. Léteznek ezenkívül olyan filmek, amelyekben jó színészek alakítják a fiktív játékosokat, ehhez általában sokat edzenek, hogy úgy nézzenek ki, mintha tényleg tudnának játszani, azután a lábukat mégiscsak másoktól kölcsönzik, mint például Sinkovits Imre a Két félidő a pokolban futballjeleneteiben a Vasas egykori nagyszerű középcsatárától, Szilágyi Gyulától. Korántsem végül pedig vannak olyan alakok, akik se nem karakteres futballisták, se nem tehetséges színészek, mégis odakeverednek valahogy egy-egy meccsrészlet erejéig valamilyen filmbe, ilyen többek között Orbán Viktor a Szegény Dzsoni és Árnikában.

Nincs új a nap alatt. Körforgásban van minden: amiről azt hittük, hogy már a letűnt világ része, hirtelen fölbukkan, s újra helyet kér magának. A kamatplafontól 1989-ben vettünk fájó búcsút, de 2007-től időről időre megint napirendre került a bevezetése. Most éppen Orbán Viktor vetette föl "országvédelmi tervének" parlamenti expozéjában, rögtön az uzsorások elleni hajtóvadászat meghirdetését követően, hogy 30 százalékban korlátoznák a teljes hiteldíj mutatóját, a THM-et. Mintha csak összefüggne a kettő. Mintha a pénzügyi szolgáltatók eddig is szabályozott módon számított, bár esetenként valóban indokolatlanul magas hiteldíjai azonosak lennének az eddig is illegalitásban működő uzsorások horribilis kamataival.

A Ságod-Pernyéspuszta mérkőzésen történt.

Az országvédelmi intézkedések sorában - egyébként joggal - nem kapott túl sok figyelmet a luxusáfa bevezetésének ötlete. Az új adókulcs valódi jelentősége kicsi (jó eséllyel konkrétan nulla), de a gazdaságpolitikának ez a szakócát idéző eszköze mégis megragadhatja a szakpolitikai eszközök esztétikája és kormányunk gondolkodásmódja iránt érdeklődő figyelmünket.

"...csak az ész, az tudja a drót feszülését" "Ez csak a csőcselék" - mondta Emil bátyánk, mikor nagyszüleimmel és anyámmal a pesti mozizásból hazafelé menet látták, amint nemzeti érzelmű fiatalok egy lelkes csoportja ólmosbotokkal és kövekkel veri be a zsidó vagy zsidógyanús boltok kirakatait a körúton. Régi történet ez, de ettől még akár igaz is lehet - anyám halálával ugyan nemrég eltávozott a családunkból az utolsó tanú. Emil bátyánk (aki fejből tudta a Goethe-összest németül, sőt franciául idézte Shakespeare-t, amikor muszáj volt) ugyanott végezte, ahol a nagyapám: valami Oswieþcim nevű lengyel városka táborában. Nagyanyám már a marhavagonban elpusztult, Pistike nagybátyám, egy 15 éves fiú pedig még odáig se jutott el: a csendőrök puskatussal verték szét a fejét, miként ez szokás volt akkortájt. De mit nekem újra cicázó, szép csendőrtollak. Nem is erről akarok most írni,

Ezúttal egy irodalmi legenda ügyében kapirgálunk. Évtizedek óta kering a szíveket melengető formás kis történet a Horthy Miklóst angol nyelvre tanító James Joyce-ról, hol tudományos ténymegállapításként, hol szépirodalmilag feldolgozott motívum alakjában. Hagyományozódása folklorisztikus: szájról szájra terjed. Szentkuthy Miklós egy 1983-as előadásában (ld. Jelenkor, 2011. július-augusztus) jelzi, hogy ő Mészöly Dezsőtől tudja a dolgot, a jelen lévő Mészöly Dezső viszont beszól, hogy ő meg Elbert Jánostól. Hogy Elbert - a jeles kritikus és műfordító maga is legendahős, halála rejtélyes körülményei tették azzá - kitől és honnan tudta, erre ott nem derült fény...

Mire ez a cikk megjelenik, lehet, előkerül Kadhafi - élve vagy halva -, valahonnan a Szaharából, vagy támogatóinak utolsó fellegvárából, Szirtéből. Ám e tény már mit sem fog változtatni a helyzeten. Hatalmának utolsó napjaiban épp olyan ostobának és primitívnek bizonyult, mint azokban az 1969-es őszi napokban, amikor a líbiai történelem egyetlen uralkodóját, Idriszt letaszította a trónról. Fantáziátlansága mindig is keleties brutalitással párosult, az iszlám az ő szemében elsősorban primitív babonák tárháza volt, melyből ötletszerűen szemezgetett. Politikája sem volt több szeszélyes csapongásnál.

Adva van egy asszony az asszonylét járulékos szerepeivel együtt: feleség, anya, háztartásbeli, pontosabban házmenedzser. Mert adva van egy nagy, kényelmes ház is egy London környéki kertvárosban. A hattagú család és a ház fenntartása, üzemeltetése lélegzetvételnyi szünetet sem enged. Ezen a bébiszitter és a szakács közreműködése sem segít, hiszen őket is menedzselni kell, ez pedig egy újabb szerep, melyből egy pillanatig sem lehet kiesni. Ilyen körülmények között az asszonynak nincs más választása, mint hetente egyszer a városba utazni, és ott egy szállodában szobát bérelni. Két órára. Zárt ajtók mögött ülni magányosan, szótlanul. Kiesni az összes szerepéből. Valódi önmagát keresni, abból a feltételezésből kiindulva, hogy a színész is csak ember.

Feladom magam! Még mielőtt Róna Péter vagy Szanyi Tibor buktatna le. Hisz' akkor még azon is pironkodhatnék, hogy itt sunyítok, amikor össznépi program indult be a devizahitelek elfutásáért felelősök felkutatásáért.