Ajtó csapódik, villany gyúl, Jó reggelt!, a nővér, milyen rendes, felébreszt a tükrözésre, de nem, lázat mér, és vért vesz, fél öt, ez nem igaz, dühöngök és örülök, még másfél órát alhatok. Ha tudnék.
Bronchológia műtő, én vagyok az első, húzza a papucsára, és a köpenyt vegye fel fordítva, beöltözöm, elvégre farsang van, hölgy jön, jól áll?, vicces vagyok, fütyörészek a sötét erdőben. Öt perc múlva mindketten szótlan ülünk, szánk előtt fehér kendő, megkaptuk torkunkba a lidokaingombócot. Jéghideg reggeli. Jönnek, jönnek e korai farsangi bálra, mindenkin ugyanaz a maskara és szorongás. Hamar túl leszek rajtam. Bent a főorvos, én fogom magát, nem mondja, mit, sejtem. Engedi belém a csövet, horgász orsójáról a zsinórt, "fenekez", vagy hogy mondják, akkor persze nem erre gondolok. Elhatároztam, a Himnuszt fogom mondani, bizony, a kultúra napjára újra megtanultam, akkor tudtam, most az első sor se jut eszembe. Balsors, akit. Mi van?, markolja meg vállam a markotányos asszisztensnő, nem ízlik a cső. Sóhajtva lélegezzen! Megbűnhődte már e. Letorkol, a főorvos is, tolja le torkomon a csövet, közben kollégájának tart bemutató előadást. Erre vagyok kíváncsi, itt. Meg itt. Nagyon csúnya! Látod? Rángatja a csövet, harapom a csutorát, engedelmes hal, mondom magamban a Himnuszt, össze-vissza. Hányszor támadt tenfiad, amikor kihúzza a csövet, a halat a partra. Engedje már el!, nem akarok lejönni a csutoráról, ha már olyan szépen ráharaptam. Kint intek az immár népes báli seregletnek, zöld emberkék, még nem tudják, bent verítéksíkos, vergődő hallá változnak.
Injekció, hörgőtágító. Máris szabadabban hörgök.
Másnap az első reggel, amikor békén hagynak, nem kell vért, vizeletet, magamat produkálnom. A vécében telt ház, hárman ülünk sorban, nem is tudok. Zuhany. Bele-belenyilall a bal oldalamba. Mi ez? Reggeli kifli, két szelet párizsi, kis vaj, negyed paradicsom. Paradicsomnegyed. Olvasok, írok, étkezéstől étkezésig élek. Ebédre valamilyen leves, pirított kenyér (ezt imádják, én nem), hús, krumpli, vöröskáposzta. Desszertnek kefir. A teraszról látom, valaki megy haza, vállán táska, két kezében kistévé. Otthon nem ezt nézi. Betegtárs pizsamában, dzsekiben ül a folyosón. Hozzá nem jött senki. Szombat van, rokonáradat, beragyogja a részvét a kórtermeket.
Vasárnap reggelire tejbegríz. Gyermek lettem újra. Délelőtt szobatársat kapok, Egerből. Daganat. Öt éve. Le se százalékolják, esztergályos. Mit sírok én itt, a tüdőakármimmel? Megkínálom pálinkával (másfél litert hoztam, alig ittam), nem kér. Este csendes-ülős buli a folyosón, kisrádión hatvani körzeti adó, bárzene, kuplék. Már csak a tánc hiányzik, a nők. Jönnek ők is, elcsoszognak a vécéig, s vissza. Ne nézzen úgy rám. Éjszaka egyikünk se alszik, nekem fáj a hátam, szobatársam nem tud. Vizitkor a főorvos úr megvizsgál, két bulla, enyhe hypoxia, nem értem, lényeg, hogy enyhe. A hátamra kérek a főnővértől kenőcsöt.
Ebéd lakoma, bableves, sült virsli, krumplifőzelék, (mivel?) töltött alma.
Délután új szobatárs, ide költöztették, hogy közelebb legyen a vécéhez. Láttam párszor, kerekes székben tolták, mozognia kell, erősödnie. Tüdőembólia, lábadozik. Negyvenkét éves, sírköves, nem látszik rajta, sovány. Körülötte népes rokonság, kínál engem is (hurka, kolbász, fánk), ennék, de, jól nevelt hülyegyerek, nem kérek. Géza temetést, exhumálást is vállal, másodállásban tetovál, harmadállásban pirszingeket tesz be. - Pinába is? - Oda is. Ismeri az emberi testet, a sajátjával most birkózik. Már sétál, én csak fekszem, olvasok, írok, a daganatos esztergályos tornára jár. Jól megvagyunk, Géza, Imre és én. Ha István volnék, a 114-esben összejönne a család az Árpád-házból. Ezt is én basztam el. Este a folyosón magyarnóta-est. Adj egy csókot egyvégből, egyvégből, a legédesebbjéből, sebbjéből. Éjszaka jajgatok, és szégyellem magam szobatársaim előtt.
Reggeli kenőmájas. Bekenem magam én is. A viziten kérek fájdalomcsillapítót. A vécén egy fülke előtt jól megtermett férfiú őrzi az apját, ki bent nyögdécsel. Nem gyün ki. Fiú beszól, kigyün az. De a bácsi gyün ki, fia tuszkolja vissza. Kigyütt. Tudtam szarni. Nagy örömök. Végre kapok fájdalomcsillapítót. Este meccs a tévében, alig bírok kimenni, aztán majdnem ülve alszom el, a szünetben nem merek felállni. De áldott legyen a futball, még ha csak nézni fogom is ezután! (Á, dehogy.) Másfél óráig próbáltam nem magamra figyelni, de aztán vége (Milan-Manchester 2-3), végigmenni, karóval a hátamban, a végtelen folyosón.
Reggel zuhanydögöny, kenőcs. A fájdalomcsillapító hat, aludnék egész nap. Szólnak, menjek légzésfunkcióra, ez jó (hír, az eredmény szar), készül a záró(jelentés)? A viziten közlik, holnapután mehetek, haza. A Kékest felejtsem el, jelentkezzek a legközelebbi tüdőgondozóban. Értettem. Géza meséli, valaki a sírkövére csak annyit vésetett: ÉN. Úgyis csak az megy oda, aki ismeri. Ez szép, de ki, hol van az az ÉN? Ne filozofálj, zabálj. Vacsora szardínia (thaiföldi szardinella!), szelet kenyér, gerezd citrom. A konzervfedél megvágja az ujjam, vér, citrommal elegy paradicsomos hal. A folyosón ma nincs zenés est, a kisrádiós ember hazament. Most együtt isznak a kistévéssel. Kis korty a pálinkából, egészségemre.
A túlélési stratégiák közül a legegyszerűbb a betegségbe süppedés. Gyógyszertől gyógyszerig, étkezéstől étkezésig, a vécéig és vissza. Van, aki csak ül az ágyán, néz maga elé, sóhajt, kimegy, visszaül. Nem tud mihez kezdeni. Időt múlató "beszélgetések" a kórteremben, a folyosón. Tévé, maratoni sífutás. Sajnos csak 50 kilométer, nézné a nép egész nap. Ez a nap is elmúlt! De az éjszaka, az soha. Gyümölcslé, visszafekvés, gyümölcslé. Ki a vécébe, nem is kell. Virrad. - Te se alszol? - Látod. Már alig várják, hogy felzörögjön a folyosón a takarítónő kocsija, csapódjon az ajtó, villany föl, Jó reggelt!, vidám a nővér, volt véres köpet? Pedig ő még az éjszakás, a nap még el se kezdődött. Én nem is nagyon siettetem, nyolcig ágyban, aztán zuhany. Ez az én stratégiám. Aludnék egész nap, de nem, olvasok, nagy stratéga. A fájdalomcsillapítót csak akkor, ha. Géza először adja be magának az injekciót, hasba. Nem nézek oda. A harmadikon, a szociális otthonban farsangi bál van, jelmeztelen, hálóinges, pizsamás.
Először süt szépen a nap, ki lehet ülni a teraszra. Most kell elmennem, nem mintha maradnék. Jönnek a haverok, visznek. Imre a hét végén mehet, Géza kedden. Kiürül a 114-es, majd megtelik. Megyünk egykedvűn lefelé. Várt rám a síkság. Zöldfa vendéglő, tavasz lesz, langymeleg, akár a húsleves, s mint első söröm. A langyosokat az Úr kiköpte. Jövőre visszajövök, de két szinttel feljebb. Nem a szociális otthonba, a Kékesre.
Jól van, morogja K. Dezső, ki eddig csöndben figyelt. Tavasz van. Sétálj. Levegőzz.
Sóhajt. Bent tartja. Kifújja.
