Egotrip

Vajda Gergely: Zene hetilapra

Egotrip

Korcs művészi irányok

Ismert, talán okkal hírhedtnek nevezhető, zenekritikákat is író publicistáról hallom már legalább két évtizede: „de olyan jól ír”. Ez a „de” kivétel nélkül mindig afféle felmentés akart lenni arra, hogy a kritika formájába csomagolt önkifejezési gyakorlat örve alatt a tollhegyre tűzött művész emberi méltóságának tudatos vagy nemtörődöm megsértése zajlik. A válaszom erre mindig ugyanaz: „Nem, nem ír jól; Csáth Géza ír jól.” Az összehasonlítás persze nem fair. Nagyon kevesen írtak, írnak olyan jól, szépen, izgalmasan – akár zenekritikákat is –, mint Csáth Géza. Igazi irodalmi újságírás az övé, amit olyannyira nem csak a riposzt kedvéért mondogatok, hogy időről időre előveszem zenei tárgyú publikációit; nem csak a bennük fellelhető lényegi és pontos információ, de az olvasás élvezete miatt is. A minap a Magyar Szemle 1906-os, 18. évfolyamának 39. számában megjelent Modern muzsika került a kezembe. Ez nem kritikai írás, ám sok alapeszmét majd’ 120 év távlatából is érthetően fogalmaz meg; mintha valóban hozzánk beszélne.

„A társadalmi élet evolúciójával párhuzamos a művészetek evolúciója. A tökéletesedési és elkorcsosulási folyamatoknak itt – tökéletesedési és elkorcsulási [sic!] folyamatok felelnek meg amott. (…) Az összes művészetek ma a meglepőt, az intimet, a misztikust keresik, mint olyat, amit a ma emberének érzékeny idegrendszere az élet mélyéből valónak érez, igazságosnak sejt. (…) Micsoda az, ami a muzsikában modern? (…) Beethovennél kell kezdenünk (…) Ő már megérezte, hogy mi kell a XX. századbeli ember idegrendszerének. Az ő korában a zene többekhez kezd szólni, mint valaha, és más emberekhez, mint azelőtt. (…) E sorok írója többször tapasztalta, hogy erős szellemi munka, vagy aprólékos dolgokra való kimerítő figyelés (laboratóriumi munka) után Mozart és Haydn muzsikája nem tudta őt lekötni (…), de a legnagyobb testi és lelki fáradtság idején is azonnal teljes mértékben érdekelte Goldmark, Svendsen, Franck César, Wagner és Puccini zenéje. A dolog nyitja egyszerű.” A Csáth által itt említett öt szerzőből négy művei ma is repertoáron vannak; César Franck ugyan csak egy darabbal, Goldmark meg talán kettő-hárommal, miközben Puccini és Wagner mára már a nyugati zene panteonjának örökös lakói.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.