Egotrip

Vajda Gergely: Zene hetilapra

Egotrip

Korcs művészi irányok

Ismert, talán okkal hírhedtnek nevezhető, zenekritikákat is író publicistáról hallom már legalább két évtizede: „de olyan jól ír”. Ez a „de” kivétel nélkül mindig afféle felmentés akart lenni arra, hogy a kritika formájába csomagolt önkifejezési gyakorlat örve alatt a tollhegyre tűzött művész emberi méltóságának tudatos vagy nemtörődöm megsértése zajlik. A válaszom erre mindig ugyanaz: „Nem, nem ír jól; Csáth Géza ír jól.” Az összehasonlítás persze nem fair. Nagyon kevesen írtak, írnak olyan jól, szépen, izgalmasan – akár zenekritikákat is –, mint Csáth Géza. Igazi irodalmi újságírás az övé, amit olyannyira nem csak a riposzt kedvéért mondogatok, hogy időről időre előveszem zenei tárgyú publikációit; nem csak a bennük fellelhető lényegi és pontos információ, de az olvasás élvezete miatt is. A minap a Magyar Szemle 1906-os, 18. évfolyamának 39. számában megjelent Modern muzsika került a kezembe. Ez nem kritikai írás, ám sok alapeszmét majd’ 120 év távlatából is érthetően fogalmaz meg; mintha valóban hozzánk beszélne.

„A társadalmi élet evolúciójával párhuzamos a művészetek evolúciója. A tökéletesedési és elkorcsosulási folyamatoknak itt – tökéletesedési és elkorcsulási [sic!] folyamatok felelnek meg amott. (…) Az összes művészetek ma a meglepőt, az intimet, a misztikust keresik, mint olyat, amit a ma emberének érzékeny idegrendszere az élet mélyéből valónak érez, igazságosnak sejt. (…) Micsoda az, ami a muzsikában modern? (…) Beethovennél kell kezdenünk (…) Ő már megérezte, hogy mi kell a XX. századbeli ember idegrendszerének. Az ő korában a zene többekhez kezd szólni, mint valaha, és más emberekhez, mint azelőtt. (…) E sorok írója többször tapasztalta, hogy erős szellemi munka, vagy aprólékos dolgokra való kimerítő figyelés (laboratóriumi munka) után Mozart és Haydn muzsikája nem tudta őt lekötni (…), de a legnagyobb testi és lelki fáradtság idején is azonnal teljes mértékben érdekelte Goldmark, Svendsen, Franck César, Wagner és Puccini zenéje. A dolog nyitja egyszerű.” A Csáth által itt említett öt szerzőből négy művei ma is repertoáron vannak; César Franck ugyan csak egy darabbal, Goldmark meg talán kettő-hárommal, miközben Puccini és Wagner mára már a nyugati zene panteonjának örökös lakói.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.