Ismert, talán okkal hírhedtnek nevezhető, zenekritikákat is író publicistáról hallom már legalább két évtizede: „de olyan jól ír”. Ez a „de” kivétel nélkül mindig afféle felmentés akart lenni arra, hogy a kritika formájába csomagolt önkifejezési gyakorlat örve alatt a tollhegyre tűzött művész emberi méltóságának tudatos vagy nemtörődöm megsértése zajlik. A válaszom erre mindig ugyanaz: „Nem, nem ír jól; Csáth Géza ír jól.” Az összehasonlítás persze nem fair. Nagyon kevesen írtak, írnak olyan jól, szépen, izgalmasan – akár zenekritikákat is –, mint Csáth Géza. Igazi irodalmi újságírás az övé, amit olyannyira nem csak a riposzt kedvéért mondogatok, hogy időről időre előveszem zenei tárgyú publikációit; nem csak a bennük fellelhető lényegi és pontos információ, de az olvasás élvezete miatt is. A minap a Magyar Szemle 1906-os, 18. évfolyamának 39. számában megjelent Modern muzsika került a kezembe. Ez nem kritikai írás, ám sok alapeszmét majd’ 120 év távlatából is érthetően fogalmaz meg; mintha valóban hozzánk beszélne.
„A társadalmi élet evolúciójával párhuzamos a művészetek evolúciója. A tökéletesedési és elkorcsosulási folyamatoknak itt – tökéletesedési és elkorcsulási [sic!] folyamatok felelnek meg amott. (…) Az összes művészetek ma a meglepőt, az intimet, a misztikust keresik, mint olyat, amit a ma emberének érzékeny idegrendszere az élet mélyéből valónak érez, igazságosnak sejt. (…) Micsoda az, ami a muzsikában modern? (…) Beethovennél kell kezdenünk (…) Ő már megérezte, hogy mi kell a XX. századbeli ember idegrendszerének. Az ő korában a zene többekhez kezd szólni, mint valaha, és más emberekhez, mint azelőtt. (…) E sorok írója többször tapasztalta, hogy erős szellemi munka, vagy aprólékos dolgokra való kimerítő figyelés (laboratóriumi munka) után Mozart és Haydn muzsikája nem tudta őt lekötni (…), de a legnagyobb testi és lelki fáradtság idején is azonnal teljes mértékben érdekelte Goldmark, Svendsen, Franck César, Wagner és Puccini zenéje. A dolog nyitja egyszerű.” A Csáth által itt említett öt szerzőből négy művei ma is repertoáron vannak; César Franck ugyan csak egy darabbal, Goldmark meg talán kettő-hárommal, miközben Puccini és Wagner mára már a nyugati zene panteonjának örökös lakói.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
