Egotrip

Vajda Gergely: Zene hetilapra

Kortárs kamu

Egotrip

A klarinétos Kovács Béla zeneakadémiai professzorom volt, a fuvolista Lajos Attilát rádiózenekari tagként, gyerekkoromban ismertem meg.

Pongrácz Péter oboista tanulmányaim kezdetekor az akkor még Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola néven működő intézmény fafúvós tanszékvezetője volt, Fülemile Tibor fagottos és Tarjáni Ferenc kürtös pedig ugyanott tanítottak, és nagyszerű hangszeres művészek generációit nevelték ki. Számtalan anekdota kering muzsikus körökben a „kortárs kamu” témában. Az első, amelyik nekem elsőre beugrik, éppen az 1961-ben alakult Magyar Fúvósötös tagjaitól származik, de legalábbis róluk szól.

Turnézott a Magyar Fúvósötös, talán épp Lengyelországban, és a hangverseny műsorán egy helyi zeneszerző darabja is szerepelt. Az oboa szólamkotta 2. oldalán rendkívül nehéz szólórész volt, amelynek hosszú percei alatt a másik négy zenésznek semmit sem kellett játszania. Tudván, hogy a koncerten maga a zeneszerző is jelen lesz, Pongrácz tanár úr hosszú hetek gyakorlásával alaposan „kigyúrta” ezt a részt. Az előadáson azután, amint a darab elejét befejezve lapozni akart, rémülten vette észre, hogy az ilyen tréfákra sosem rest kollégái összeragasztották az első oldalakat, azaz a kottából is nehezen előadható oboaszólót most fejből kellene eljátszania. Nem maradt más hátra, improvizálni kellett, és a darab gyakorlása során összeszedett emlékeket felhasználva ott helyben saját kadenciát kanyarítani (az elbeszélés itt csúcsra járatott, finoman szólva is szarkasztikus hangneme szerint nem sok sikerrel). „Kortárs kamu.” A koncert után a zeneszerző őszinte meghatottsággal gratulált a magyar muzsikusoknak fúvósötöse előadásához, különös tekintettel az oboaszólóra.

Az én időmben nem volt jellemző, hogy egy zenészpalánta közvetlenül a zeneakadémiai tanárától halljon efféle történeteket, inkább az évfolyam- vagy osztálytársak szórakoztatták ezekkel egymást. Sokszor aztán egy-egy professzori félmosoly, itt-ott kibuggyanó szarkasztikus mondat megfellebbezhetetlenül a valóságban megtörténtek közé emelte ezeket a sztorikat. Minél több ilyen történetet hallottál és adtál tovább, annál inkább otthon érezhetted magad saját szubkultúrádban, amely még a posztkádári korszakban is sokáig őrizte a zárt közeg langymeleg biztonságérzetét. Csoda buborék volt. Mai fejemmel felmerül bennem a kérdés, hogy a történetnek vajon melyik olvasata élteti ezt az anekdotát már vagy 50 esztendeje? Egy: a zeneszerzőnek fogalma sem volt a saját darabjáról. Kettő: a kortárs zenében nyugodtan lehet kamuzni, úgysem hallja meg senki, szóval nem is érdemes azt hosszasan gyakorolni. Három: a magyar fúvós­világ csodált nagyjai is csak emberek, sőt, sokszor úgy viselkednek, mint a rossz gyerekek. Esetünkben talán mindhárom pont érvényes, ám az is biztos, hogy akárhányszor, amikor ezt a történetet végig kellett hallgatnom, mindig a kortárs zene és szerzőinek lesajnálásának erős felhangjait érzékeltem. A „tanulság” az én olvasatomban a következő. Egy: természetesen nem minden élő szerző dolgozik jó szakmai színvonalon, vannak, akik valóban nem hallják, amit leírtak, szóval kamuznak. Kettő: klasszikus zenészeket – legalábbis az én tanulmányaim idején – nem, vagy csak nagyon limitáltan tanítottak improvizálni, azaz fenti esetben egy Mozart-darab kadenciája sem járt volna sokkal jobban. Három: lehet, hogy a koncert után gratuláló szerző csak nem akart balhét; esetleg az improvizált rész mégis elég jól sikerült, és nem tette tönkre a darab egészének élvezetét.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

Nincs bocsánat

Az előadás Balássy Fanni azonos című kötetéből készült. A prózatöredékekből összeálló, műfajilag nehezen besorolható könyv a 2020-as években felnőtté váló fiatalok életkezdési pánikhelyzetéről ad meglehetősen borús képet.

Az individuum luxusa

  • Balogh Magdolna

Igazi szenzációnak ígérkezett ez a láger­napló, hiszen a mű 1978-ban csak erősen megcsonkítva jelenhetett meg a szerző magán­kiadásában, többszöri kiadói elutasítás és a publikálás jogáért folytatott 12 évnyi küzdelem után. 

Nem pontosan ugyanaz a szem

Ötvenhét turistabusz áll a parkolóban. A sofőrök dohányoznak, beszélgetnek, múlatják az időt, míg várnak az utasaikra. Akik nagyjából másfél óra alatt végeznek; előbb Auschwitz 1-et járják körbe, aztán jön Birkenau, oda át kell vinni őket, mert az cirka 3 kilométerrel távolabb van, ott aztán újabb egy-másfél órát eltöltenek majd.