Egotrip

Vajda Gergely: Zene hetilapra

Kortárs kamu

Egotrip

A klarinétos Kovács Béla zeneakadémiai professzorom volt, a fuvolista Lajos Attilát rádiózenekari tagként, gyerekkoromban ismertem meg.

Pongrácz Péter oboista tanulmányaim kezdetekor az akkor még Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola néven működő intézmény fafúvós tanszékvezetője volt, Fülemile Tibor fagottos és Tarjáni Ferenc kürtös pedig ugyanott tanítottak, és nagyszerű hangszeres művészek generációit nevelték ki. Számtalan anekdota kering muzsikus körökben a „kortárs kamu” témában. Az első, amelyik nekem elsőre beugrik, éppen az 1961-ben alakult Magyar Fúvósötös tagjaitól származik, de legalábbis róluk szól.

Turnézott a Magyar Fúvósötös, talán épp Lengyelországban, és a hangverseny műsorán egy helyi zeneszerző darabja is szerepelt. Az oboa szólamkotta 2. oldalán rendkívül nehéz szólórész volt, amelynek hosszú percei alatt a másik négy zenésznek semmit sem kellett játszania. Tudván, hogy a koncerten maga a zeneszerző is jelen lesz, Pongrácz tanár úr hosszú hetek gyakorlásával alaposan „kigyúrta” ezt a részt. Az előadáson azután, amint a darab elejét befejezve lapozni akart, rémülten vette észre, hogy az ilyen tréfákra sosem rest kollégái összeragasztották az első oldalakat, azaz a kottából is nehezen előadható oboaszólót most fejből kellene eljátszania. Nem maradt más hátra, improvizálni kellett, és a darab gyakorlása során összeszedett emlékeket felhasználva ott helyben saját kadenciát kanyarítani (az elbeszélés itt csúcsra járatott, finoman szólva is szarkasztikus hangneme szerint nem sok sikerrel). „Kortárs kamu.” A koncert után a zeneszerző őszinte meghatottsággal gratulált a magyar muzsikusoknak fúvósötöse előadásához, különös tekintettel az oboaszólóra.

Az én időmben nem volt jellemző, hogy egy zenészpalánta közvetlenül a zeneakadémiai tanárától halljon efféle történeteket, inkább az évfolyam- vagy osztálytársak szórakoztatták ezekkel egymást. Sokszor aztán egy-egy professzori félmosoly, itt-ott kibuggyanó szarkasztikus mondat megfellebbezhetetlenül a valóságban megtörténtek közé emelte ezeket a sztorikat. Minél több ilyen történetet hallottál és adtál tovább, annál inkább otthon érezhetted magad saját szubkultúrádban, amely még a posztkádári korszakban is sokáig őrizte a zárt közeg langymeleg biztonságérzetét. Csoda buborék volt. Mai fejemmel felmerül bennem a kérdés, hogy a történetnek vajon melyik olvasata élteti ezt az anekdotát már vagy 50 esztendeje? Egy: a zeneszerzőnek fogalma sem volt a saját darabjáról. Kettő: a kortárs zenében nyugodtan lehet kamuzni, úgysem hallja meg senki, szóval nem is érdemes azt hosszasan gyakorolni. Három: a magyar fúvós­világ csodált nagyjai is csak emberek, sőt, sokszor úgy viselkednek, mint a rossz gyerekek. Esetünkben talán mindhárom pont érvényes, ám az is biztos, hogy akárhányszor, amikor ezt a történetet végig kellett hallgatnom, mindig a kortárs zene és szerzőinek lesajnálásának erős felhangjait érzékeltem. A „tanulság” az én olvasatomban a következő. Egy: természetesen nem minden élő szerző dolgozik jó szakmai színvonalon, vannak, akik valóban nem hallják, amit leírtak, szóval kamuznak. Kettő: klasszikus zenészeket – legalábbis az én tanulmányaim idején – nem, vagy csak nagyon limitáltan tanítottak improvizálni, azaz fenti esetben egy Mozart-darab kadenciája sem járt volna sokkal jobban. Három: lehet, hogy a koncert után gratuláló szerző csak nem akart balhét; esetleg az improvizált rész mégis elég jól sikerült, és nem tette tönkre a darab egészének élvezetét.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.