Váradi Balázs: Csak semmi politika!

Megfelelő ember kényes feladatra

Ha az ismeretségi körömből indulok ki, sok ellenzéki (elsősorban, de nem kizárólag baloldali vagy liberális) szavazó számára egy cseppet sem rokonszenves mindaz, amit Magyar Péter eddig mutatott magából (és persze amit hozzátett a kormányzati fekete propaganda). Bár elismerik eddigi politikai teljesítményét és kétségtelen politikusi képességeit – bátorságát, szorgalmát, kitartását, politikai érzékét, svádáját –, sokan öntetszelgő, fideszes körökben szocializálódott, Wass Albertet idéző, csuklóból, agresszívan, méltánytalanul visszatámadó, családi konfliktusát rosszul kezelő, ellenszenves fiatalembert látnak benne.

Figyelem – most nem a Tisza Párt még formálódó (szak)politikai állásfoglalásairól, ígéreteiről, alakuló társadalmi támogatottságáról beszélek, hanem Magyar Péterről, az emberről. Vajon mit kezdjenek ezek az illetők a vele kapcsolatos kételyeikkel?

Érdemes a kérdést általánosabban is feltenni. Mennyire engedjük meg, hogy a politikusról mint emberről – mint potenciális apáról, barátról, ivócimboráról, udvarlóról, vőről – kialakuló véleményünk vezessen akkor, amikor az általa vezetett párt politikai támogatásáról, a rá adott szavazatról, a neki nyújtott adományról, a csapatában végzendő önkénteskedésről, netán a párttagságról döntünk? Mit diktál ilyenkor az ész és a tapasztalat?

Kezdjük a rokonszenvalapú döntés mellett szóló érvekkel. Ha megválasztjuk az illetőt, a csapból is ő fog folyni – és csak jobb egy elfogadható figura szemlélésével tölteni a híradónézésre szánt időt, mint egy szörnyalakkal! A rokonszenves embernek, akivel szívesen barátkoznánk, akire felnéznénk a magánéletben is, kormányzati vezetőként is inkább hiszünk, ezért inkább hisszük azt is, hogy mások is hisznek neki. Így aztán hajlamosak leszünk arra menni, amerre ő javasolja – ezzel pedig már önmagában megnő az esély, hogy az országot sikerül arra terelnie, amerre szeretné. A hatalom elméletének nagy német szociológusa, Max Weber szerint a rokonszenv sajátos, szélsőséges formája a politikai autoritás egyik forrása is lehet – a karizma pedig a vezető ama képessége, hogy a személyiségével, kommunikációs képességével, élettörténetével sokakat a követésére inspiráljon.

Ám erős észérvek is figyelmeztetnek arra, hogy fikarcnyit se hagyjuk magunkat a politikusok iránti személyes rokon- vagy ellenszenvtől vezetni, amikor pártot vagy jelöltet választunk. A politikus és szavazója közötti viszony nem valódi emberek közötti társas interakció, hanem sajátos, aszimmetrikus, tudálékosan paraszociálisnak hívott kapcsolat. Lehet, hogy úgy érezzük, jó lenne vele barátkozni, de a politikus nem a barátunk és nem is lesz az. Kapcsolatunk ugyanis teljesen egyoldalú: mi ismerni véljük őt, de ő a létezésünkről sem tud. Az emberek közötti valódi kétoldalú viszonyok kezelése során olyan rutinok vezetnek minket, amelyeket az evolúció, a szocializáció, a tapasztalataink, a személyiségünk formál – és ilyen rutin a felébredő rokon- vagy ellenszenv is. Ám ezek egyszerűen célt tévesztenek, amikor a minket nem ismerő színész, sportoló vagy politikus felé irányulnak. Hiszen mi értelme lenne rokon- vagy ellenszenvesnek találni valakit, akit csak a tévén vagy a YouTube-on látunk – nem hogy ettől az érzéstől vezetve húzni be az x-et?