Figyelem – most nem a Tisza Párt még formálódó (szak)politikai állásfoglalásairól, ígéreteiről, alakuló társadalmi támogatottságáról beszélek, hanem Magyar Péterről, az emberről. Vajon mit kezdjenek ezek az illetők a vele kapcsolatos kételyeikkel?
Érdemes a kérdést általánosabban is feltenni. Mennyire engedjük meg, hogy a politikusról mint emberről – mint potenciális apáról, barátról, ivócimboráról, udvarlóról, vőről – kialakuló véleményünk vezessen akkor, amikor az általa vezetett párt politikai támogatásáról, a rá adott szavazatról, a neki nyújtott adományról, a csapatában végzendő önkénteskedésről, netán a párttagságról döntünk? Mit diktál ilyenkor az ész és a tapasztalat?
Kezdjük a rokonszenvalapú döntés mellett szóló érvekkel. Ha megválasztjuk az illetőt, a csapból is ő fog folyni – és csak jobb egy elfogadható figura szemlélésével tölteni a híradónézésre szánt időt, mint egy szörnyalakkal! A rokonszenves embernek, akivel szívesen barátkoznánk, akire felnéznénk a magánéletben is, kormányzati vezetőként is inkább hiszünk, ezért inkább hisszük azt is, hogy mások is hisznek neki. Így aztán hajlamosak leszünk arra menni, amerre ő javasolja – ezzel pedig már önmagában megnő az esély, hogy az országot sikerül arra terelnie, amerre szeretné. A hatalom elméletének nagy német szociológusa, Max Weber szerint a rokonszenv sajátos, szélsőséges formája a politikai autoritás egyik forrása is lehet – a karizma pedig a vezető ama képessége, hogy a személyiségével, kommunikációs képességével, élettörténetével sokakat a követésére inspiráljon.
Ám erős észérvek is figyelmeztetnek arra, hogy fikarcnyit se hagyjuk magunkat a politikusok iránti személyes rokon- vagy ellenszenvtől vezetni, amikor pártot vagy jelöltet választunk. A politikus és szavazója közötti viszony nem valódi emberek közötti társas interakció, hanem sajátos, aszimmetrikus, tudálékosan paraszociálisnak hívott kapcsolat. Lehet, hogy úgy érezzük, jó lenne vele barátkozni, de a politikus nem a barátunk és nem is lesz az. Kapcsolatunk ugyanis teljesen egyoldalú: mi ismerni véljük őt, de ő a létezésünkről sem tud. Az emberek közötti valódi kétoldalú viszonyok kezelése során olyan rutinok vezetnek minket, amelyeket az evolúció, a szocializáció, a tapasztalataink, a személyiségünk formál – és ilyen rutin a felébredő rokon- vagy ellenszenv is. Ám ezek egyszerűen célt tévesztenek, amikor a minket nem ismerő színész, sportoló vagy politikus felé irányulnak. Hiszen mi értelme lenne rokon- vagy ellenszenvesnek találni valakit, akit csak a tévén vagy a YouTube-on látunk – nem hogy ettől az érzéstől vezetve húzni be az x-et?
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
