– Halló, Szókratész, látom rákaptál az e-mailre. Gondolom, hogy a múltkorában tett ígéretedhez híven be szeretnél számolni New York-i élményeidről. Tényleg kíváncsi vagyok rájuk, most mégis arra kérlek, ne az élményeidről beszélgessünk. Bocsánat. A jelen pillanatban, mint errefelé mindenkit, csakis az oroszok háborús gaztettei érdekelnek, engem is. Érdekelnek – nem az a jó szó, foglalkoztatnak; bármi másról essék is szó, pár percen belül ismét a háborúról beszélünk, annyira gyűlöljük, s mi tagadás, félünk is tőle. Ki tudja, hol áll meg ez a szörnyeteg, ha már egyszer belekezdett ebbe a kalandba? Remélem te is tudod, Putyinra gondolok.
– Hát hogyne tudnám! Itt persze – egyelőre – nem a félelem dominál, messze vagyunk az oroszoktól, idáig nem ér el Putyin keze-lába, mégis szoronganak az emberek. Ha orosz bombák nem fognak is egyhamar a fejükre, fejünkre hullani, nem jó tudni azt, hogy vége egy hetven-nyolcvan éves korszaknak, amelyre talán a szép és békés jelző nemigen illenék, de – minden rémes helyi háború ellenére, s némely félelmek ellenére is – az egész világot lángba borító háború nem tört ki. Ebből pedig könnyen az lehet.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
