egotrip

Várhegyi Éva: Ekotrip

Egotrip

Melyik ujjamba harapjak?

Recesszió vagy infláció? – ez itt a kérdés. Ha nem is olyan éles a határvonal, mint a lét és nemlét között, de azért ebben a dilemmában is jókora feszültség rejlik. A mai világban, amikor a nem vagy alig bővülő gazdaságokban is erős inflációs hatások érvényesülnek, a kormányoknak választaniuk kell, melyiket tekintik fontosabbnak: a növekedést vagy az árstabilitást? A dilemma különösen élesen vetődik fel Magyarországon, ahol a kormány és a jegybank nem csupán hagyták, hogy a világpiaci árrobbanás felfűtse a hazai inflációt, de a választásokat megolajozó állami költekezéssel és a forint árfolyamát folyamatosan leértékelő kamatpolitikával még néhány lapáttal rá is tettek a tűzre. Bankópréssel élénkítették a gazdaságot, az extranövekedés költségét pedig az infláción és az állam eladósításán keresztül a jelen és jövő generációira terhelték.

Gondolhatnánk, hogy most, amikor a három ciklust már megélt rezsim újabb négy évet nyert arra, hogy örök időkre bebetonozza magát, a politikai hatalom végre a maga parciális érdekei elé helyezheti a társadalom jövőjét. De úgy néz ki, nincs megállás. „Magyarország nem kerülhet recesszióba” – adta ki a jelszót idei első rádiós igehirdetésén Orbán Viktor. A kormányfői diktátumra Szijjártó külgazdasági miniszter is ráerősített, amikor Davosból megüzente: „Nyugodtan kijelenthető, hogy 2023-ban ismét meg fogjuk dönteni a Magyarországra érkező beruházások rekordját.” Vállalását arra alapozta, hogy a Világgazdasági Fórumon több multi (a többi közt a Coca-Cola, a LEGO és az AstraZeneca) képviselőivel is tárgyalt, akik további beruházási terveikről biztosították őt.

Arról nem tájékoztatott minket a miniszter, hogy mekkora állami támogatást tesz majd hozzá a magyar kormány a mi pénzünkből. Az elmúlt évek számai azonban sejtetik a nagyságrendet. Három dél-koreai cég együttesen 1160 milliárd forint értékű akkumulátorgyárához például 140 milliárd forintnyi, a Debrecenben épülő kínai akkugyár 3000 milliárdos beruházásához 250 milliárdos támogatást adott a magyar állam; ezekhez az összegekhez még hozzáadható az infrastruktúra megteremtésének, az elektromos hálózat kiépítésének és a vízellátásnak a szintén tekintélyes költsége, valamint a környezetkárosítás (egyelőre) eszmei értéke. A felívelő amerikai protekcionizmus hatására erősödő támogatási verseny várhatóan még inkább feltornássza a külföldi beruházók elcsábításának költségeit.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.