Cseresnyési László: Nyelv és neurózis

Jakuzák és szamurájok – mindhalálig

Oscar Wilde írta egy dialógusában: olyan, hogy „Japán”, talán nem is létezik, mert mindenkinek megvan a maga Japánja. Igen, de zen, gésák, jakuzák és szamurájok nélkül nem lehet Japánról írni. A szamurájok és jakuzák, mint tudjuk, a japán lélek megtestesítői, őket senki nem hagyhatja ki. Miért is alakult ez így?

A dolog megértéséhez fontos, hogy a császárság restaurációja, a katonai vezetés eltörlése után, az 1870-es években formálisan megszüntették a szamurájok osztályát, majd az általános hadkötelezettség bevezetésével és azzal, hogy a császárkultuszt az oktatás alapelvévé tették, sajátos mentalitást hoztak létre. Közhírré tétetett, hogy onnantól kezdve lényegében mindenki szamuráj, fő feladata pedig a császár szolgálata – mindhalálig. A császári rendelet szövegében benne is volt: „Jegyezzétek meg: a kötelesség nehezebb, mint a hegy, de a halál könnyebb, mint a libatoll.”

Egyre bővült az olvasóközönsége a szamuráj harcosok életvitelét kodifikáló, a halálmegvető bátorságról, önfeláldozásról és hűségről szóló irományoknak. Persze az ilyesféle könyvecskék mind 1603 után keletkeztek, amikor Japánban már nem voltak belháborúk, és a környező országokkal való fegyveres konfliktusok sem igen léteztek. Így a lakosság 5–7 százalékát kitevő szamurájok feladata lényegében az volt, hogy állandó rettegésben tartsák a társadalom fennmaradó részét. Ezt a feladatot azért tudták olyan kiválóan ellátni, mert például létezett a kirisute-gomen néven ismert előjoguk: majdnem bárkit azonnal és helyben lemészárolhattak, aki úgymond tiszteletlenül viselkedett velük szemben. A szamuráj ideológia megformálódása tehát a régi szép, vérzivataros idők iránti nosztalgia korában történt. Nitobe Inazō könyve, a Bushido. The Soul of Japan angolul jelent meg 1899-ben, Yamamoto Tsunetomo Hagakure című munkája pedig, mintegy két évszázadnyi ismeretlenség után, 1900-ban.