Kettős mérce
Ismerjük jól a pszichózist: a mi gyerekünk elálló füle aranyos, a másé a "majd kinövi" kategóriába tartozik, a Máris szomszédé viszont felháborítóan ronda, műtéttel kezelendő.
Valami ilyesmi lehet a mögött is, hogy míg a CW Bank veszteségének tavasszal felbukkant hétmilliárdos többlete miatt a pénzügyminiszter "szakszerűtlen és felelőtlen gazdálkodásról" beszélt, és büntetőszankciókat foganatosított, a Postabank rossz követeléseit kezelő, állami Reorg Apport Rt. most szükségessé váló 20-30 milliárd forintnyi pótlólagos támogatási igényét egy szóval sem illette. A vezetés elmarasztalásáról, prémiummegvonásról, miegyébről ez esetben nem szól a fáma. A mi kutyánk kölyke aranyos, még ha 15-20 százalékkal alulbecsülte is a várható veszteségeket. A Máris szomszédnál keletkezett 10 százalékos többlet botrányos, szankcióért kiált.
A mi kutyánk kölykét egyébként is jól meg kell különböztetni attól a korábbi, ki tudja, kinek a kölykétől, amelyik anno a veszteséget okozta. Ez világossá is vált abból a megfogalmazásból, amelyben a pénzügyminiszter élesen elhatárolta a mai Postabankot a Princz Gábor vezette egykori banktól. És ez így is van rendjén: tényleg nem ez a vezetés idézte elő a tetemes veszteségeket.
A Máris szomszédnál persze merőben más a helyzet: ott a korábbi veszteségekért is a mai vezetés a felelős. Mert hetvenmilliárd az hetvenmilliárd, hétmilliárd az meg hétmilliárd. Ott ilyen egyszerűen működik az aritmetika. Itt kicsit bonyolultabb a dolog: a 150 milliárd az még 150 milliárd ugyan, de a 20-30 milliárdról már nem állítható biztosan, hogy 20-30 milliárd lenne.
A pénzügyminiszter talán még örült is a Postabank követeléseit kezelő Reorgnál felbukkant újabb hiánynak, hiszen ez napnál is világosabban bizonyítja, hogy a sokak által túlzottnak tartott 150 milliárd forintos állami tőkeinjekció egyáltalán nem volt túlzott. A 20-30 milliárdos többletigény fényében pláne nem kell megfontolni az SZDSZ arra vonatkozó javaslatát, hogy talán ebben az ügyben sem ártana parlamenti vizsgálóbizottságot felállítani, hiszen e nélkül a közpénzek felhasználását kizárólag kormányfüggő elemek követhetik nyomon, és legjobb esetben is csak utólag kerülhet sor állami számvevőszéki ellenőrzésre. Az utólagos elszámolás most úgyis divatos lett: az augusztus 20-i parádé tételes költségeiről is ráérünk bő egy év múlva értesülni.
Emlékezhetünk a bankkonszolidáció utólagos vizsgálatának nagy hatású eredményére. Az Országgyűlés 1991-től az éves költségvetési törvényekben rendre bianco csekket állított ki az éppen hivatalban lévő kabinet különböző jogcímeken végrehajtott nyílt és burkolt konszolidációs akciói számára. A "mindent a maga idejében" elv alapján csak az adós és bankkonszolidáció tisztázására 1995-ben alakult parlamenti bizottság vizsgáltatta meg az Állami Számvevőszékkel néhány bank és adósai állami megsegítésének konkrét körülményeit.
Az ÁSZ 1996-ban készült jelentésében meg is állapította szépen, hogy noha a konszolidáció elkerülhetetlen volt, a végrehajtás során súlyos szabálysértések történtek mind a kormányhivatalnokok, mind a banktisztviselők részéről, sőt egyes bankok belső szervezetlensége felelőtlen hitelügyleteknek is teret engedett. Javasolta az állami büdzsének okozott károk megtérítését a többletbevételekhez jutott bankok részéről, valamint a felelősök felkutatását és felelősségre vonását. Persze akkor, 1996-ban már nem volt lehetőség sem az elköltött pénzek visszaszedésére, sem a kormányhatározatok megsértőinek és a banki szabályzatok kijátszóinak elmarasztalására.
Visszatérve a mai ügyekhez: könnyen elhihető egyébként, hogy a várható veszteségekre egykoron megállapított céltartalékok és a kintlévőségek megtérülésére tett becslések idővel elavulnak. Különösen akkor, ha mindenféle változások következnek be az adósok életében. Például ha háborús embargók lehetetlenítik el a követelések behajtását, vagy egyéb előre nem látott válságok nehezítik meg az adós cégek fizetőképességét. Az elmúlt években szép számmal akadtak ilyesmire példák. Az oroszországi válság miatt megrendült baromfiipari Hajdú-Bét két szép szál magyar hitelező bankjának, az OTP-nek és az MKB-nek is milliárdos veszteségeket okozott tavaly. A K&H és az ABN Amro tulajdonosai pedig évek óta nyögik a nem éppen kellő előrelátással nyújtott hitelek, vállalt kötelezettségek örökségét.
Hál´ istennek ezek az ügyek már nem kell hogy különösebben érdekeljenek minket. Az elsőként említett két banknál a nyereséges működés feledtette a gondokat, az utóbbi kettőnél meg a külföldi tulajdonosok állták a számlát. A holland ABN Amro ugyan megelégelte a dolgot, és úgy döntött, beolvasztja magyarországi bankját a K&H-ba. Előtte azért fizetett, mint a katonatiszt. És mint a belga KBC.
A magyar állam is fizet persze. Telik neki, tízmillió zsebben kotorászhat. Hogy mikor mire mennyit költ, azt csak nagy vonalakban - és utólag - köti az orrunkra. Néhány kiskapu hamarosan bezárul: a CW ez év végén, a Postabank a jövő év elején kikerül az államháztartásból. Nem kell azért örülni: marad még egy darab MFB meg egy darab ÁPV Rt., amelyeken keresztül számolatlanul csordogálhatnak ide-oda pénzeink. Üvegzsebünk legfeljebb nekünk lehet, az államnak és a kormánykutyák kölykeinek jó ideig lesznek még átláthatatlan rejtekei.
