Racine XIV. Lajos és Madame de Maintenon társaságában kiejtette a Madame volt férje, a drámaíró Scarron nevét. Tapintatlanságáért kegyetlen büntetés sújtotta: a király nem fogadta többé. A nagy drámaíró mélységes bánatba süllyedt, és két év múlva elkeseredetten halt meg. "Ez egy munkahely - mondta olykor K. lázadozva kollégáinak, a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztőinek. - Egy munkahely, nem a versailles-i udvar. Elvégezzük a munkánkat, megkapjuk a fizetésünket, ennyi. Nem muszáj minduntalan azzal foglalkoznunk, mikor hivatott utoljára Illés Endre, mit mondott, hogy nézett."
Valójában azonban inkább taplónak tartotta azokat a kollégáit, akiket nem érintett meg az Illés Endre főnöki irodájából sugárzó udvari hangulat. "Reggel bementem Illés Endre titkárnőjéhez - mesélte Litványi Károly -, hogy ma van itt az első munkanapom, szeretnék jelentkezni a főnöknél. 'Majd Illés elvtárs hívatni fogja', mondta a titkárnő olyan hangon, mintha az Atyaúristent akartam volna házi telefonon felhívni." Pedig Litványi, aki frenetikus iróniával tudta a világpolitika, sőt a világtörténelem eseményeit összekötni a pesti mindennapokkal, csak munkatársként volt új ember a Szépirodalminál. A televízió szerkesztőjeként ő készítette elő Illés tévészerepléseit, a novelláiból forgatott tévéjátékoknak is ő volt a dramaturgja. Lehet, hogy Illés maga beszélt egy szerkesztőségi értekezleten a hófehér gázlómadárról, a nemes kócsagról: a név illett rá, és rajta is ragadt. Haja ezüstösen csillogott, elegáns termete hatvan fölött sem ereszkedett meg. Különösen nők szerették nemes kócsagként emlegetni, az elnevezés gúnyos volt, de elragadtatás is bujkált benne. Szemtől szembe persze aligha merte volna bárki is így hívni, még viccelődve sem. Ehhez túlságosan szorongást keltő volt a kedvessége is. "A kisfiam exhibicionista gyerek - mesélte az egyik szerkesztő. - Vendégek előtt is leül a bilire. De amikor Illés Endre volt nálunk, nem bírt kakilni." "Tessék lehúzni a glaszékesztyűt!" - ismételte nemegyszer Illés Endre a szerkesztőségi értekezleteken, olykor emeltebb hangon is. Azaz: nem lehet folyvást irodalmárkodni. Cenzorok vagyunk, azért kapjuk a fizetésünket, hogy a könyvkiadás területén végrehajtsuk a párt kultúrpolitikáját. Szűkebb körben viszont inkább azt mondta: "Kis, gyarmati ország vagyunk, magunknak ártunk a leginkább, ha ezt nem vesszük tudomásul."
Illés gyanakodva fogadta K.-t, aki 1963-ban az utcáról jelentkezett a megürült propagandista állásra. Felvételét az ott felejtett munkásigazgató támogatta, aki papíron akkor még főnöke volt Illés Endrének. A kezdeti bizalmatlanság azonban később elenyészett. Volt időszak, amikor a versailles-i fényből K.-ra is hullott egy csóványi: Illés Endre afféle úti marsallként magával vitte szerzői estjeire. Egy alkalommal K. naivnak tettetve magát megkérdezte, hogy lehet, hogy a régi Révainál két szerkesztő végezte el azt a munkát, amit most a Szépirodalminál tíz. "Akkor nem kellett mondatról mondatra szerkeszteni - felelte Illés. - Befutott írók könyvéből a nyomdai levonatot olvastuk először. Egy-két Hitler-hasonlatot kihúztunk, ez volt minden." "Például Márai Csutorájából? - fitogtatta K. az olvasottságát. "Igen, arra gondoltam." "De hát ott benne maradt, hogy kicsiben Hitler is kedves. De mi lesz, ha megnő?" "Benne maradt?" - csodálkozott a fehér kócsag a gépkocsi sötétjében. Aztán legyintett, és jóízűt nevetett hozzá.
Illés Endre 1938-ban, az árjásítás első hullámában lett a Szépirodalmi jogelődje, a Révai Kiadó irodalmi vezetője. Leszámítva az 1949 és 1957 közötti szakaszt, amikor az államosított könyvkiadó műszaki vezetője volt, ezt a pozícióját a nyolcvanas évekig megőrizte. Ilyen életpálya valószínűleg nincs több a magyar kultúrában. Már fiatalon meg kellett tanulnia, hogy alkalmazkodjon egyrészt a Révait tulajdonoló Hitelbank, másrészt a kultúrát mindinkább ellenőrző kormány igényeihez. E tapasztalatok birtokában nem volt nehéz megfelelnie a pártközpont, a Kiadói Főigazgatóság és végül Aczél György akaratának. Mert Illés Endre csak a maga portáján építhetett fel egy kis Versailles-t. A hatalmasokkal való viszonyában inkább Bontemps, XIV. Lajos mindig megbízható első inasa szerepét kellett alakítania. De azért 1944-ben elrejtette és megőrizte Déry Befejezetlen mondatának a kéziratát, 1949-ben pedig a nélkülöző Németh Lászlót bízta meg az Anna Karenina lefordításával.
Törtetők, Hazugok, Aki szeretni gyáva - ez három Illés-színmű címe. "Minden darabja a saját legrosszabb tulajdonságairól szól" - mondta K. emlékezete szerint Réz Pál. Ha Illés Endre egy kicsivel súlyosabb drámaíró, ebből az alaphelyzetből akár egy nagy életmű is kikerekedhetett volna.
Ebédjét Illés az irodájában fogyasztotta el. A titkárnő félbevágott és megvajazott egy zsemlét, sonkát vagy sajtot tett rá, és a szezontól függően valamilyen gyümölcsöt tálalt mellé. 1964-ben két új gépírónő került a kiadóhoz, egyenesen a Gép- és Gyorsíróiskolából jöttek, még tizenhét évesek se voltak.
Az egyiküknek napok alatt csodájára járt az egész szerkesztőség. Villámgyorsan írt, kiismerte magát minden összefirkált kéziraton, és diszkréten kijavította a szerkesztők helyesírási hibáit. Ráadásul magas volt, csontsovány, mégis veszettül vonzó. Akár karriert is csinálhatott volna, ha törekszik rá, és egy kicsit helyezkedik. De Anikónak ilyesmi láthatólag meg sem fordult a fejében. Pedig ott volt az alkalom: az igazgatói titkárnő megbetegedett, Anikónak kellett helyettesítenie. A megfelelő időben bevitte az ebédet, a szezonális gyümölcs ezúttal őszibarack volt. Fél perc múlva Illés Endre kijött a szobájából, és atyaian megfeddte: "Anikó, kedves, mondta, elfeledett evőeszközt adni." Anikó meghökkenve kérdezett vissza: "Mihez?"
A november 7-e előtti utolsó munkanapon a kiadó megünnepelte a Nagy Októberi Szocialista Forradalom esedékes évfordulóját. Az ünnepi beszédet mindig más szerkesztő mondta. Ez volt egyúttal az éves pénzjutalom kiosztásának a napja is. Szinte mindenki megkapta a havi fizetésének mintegy a felét, a jutalmazás főként arról szólt, hogy ki az a néhány, aki nem kap. Illés Endre olvasta a neveket, a szerkesztőkön és a vezetőkön kívül többnyire fogalma sem volt, hogy ki kicsoda, szemével a terem végében kereste a felolvasott név gazdáját, aki közben már előtte topogott zavartan. Kézrázás, taps, majd a következő név. Kínos helyzet csak egyszer állt elő, a hobós kifutófiú hányaveti léptekkel, szájában pipával ment ki az igazgatói asztalhoz. A gratulációhoz igazított mosoly lehervadt Illés Endre szájáról. "Tamás", ordította eltorzult arccal, "vegye ki a pipát a szájából! Hogy mer így idejönni?" Aztán összeszedte magát, és egy kurta "gratulálok"-kal átadta a borítékot. A pénzosztás végeztével a dolgozók elénekelték az Internacionálét és a szovjet himnuszt, utána tánc és ivászat következett. K. Anikót kereste. Aggódva ment át a kiadó másik szárnyába, a titkárság helyiségébe. Ahogy sejtette, Anikó az asztalon ült a félhomályban, kétrét görnyedve, és csendesen sírt. Vékony lába valószínűtlenül hosszúnak tetszett. "Miért csinálják ezt? - kérdezte könnyezve. - Miért nem tudják azt a szar 500 forintot hozzácsapni a fizetéshez, aztán ha akarják, kitehetnek egy listát, hogy ki kapott. Miért kell végigvonulni a termen, és eljátszani a boldogságot?"
K. vigasztalni próbálta. Bár csélcsap volt, és ugrott minden szoknya után, Anikóba addigra egész komolyan beleszeretett.
