Sokan vannak, akik egyszerre mozognak a gazdaságtudomány és a gyakorlat világában, s egyáltalán nem triviális a kettő közötti átjárás és a kettős sikeresség. Tudjuk, a tudomány segíthet az információk feldolgozásában, de egyoldalúsághoz vagy döntésképtelenséghez is vezethet; nem árt a gyakorlati érzék és a szerencse sem. Lássuk tehát, hogyan kezelte a 20. század első felének meghatározó közgazdásza, brit miniszterelnökök fontos tanácsadója és a Cambridge-i Egyetem sztárja nemcsak saját portfólióját, hanem barátai, valamint egyeteme, a King’s College vagyonát! Hogyan gondolkodott, milyen technikákat használt, változott-e a válság után stratégiája, korrekt volt-e partnereivel?
Keynest fiatal egyetemi oktatóként nem veti fel a pénz, így már 30 éves kora előtt próbálkozik befektetésekkel. Monográfusa szerint a valószínűség-számítással kapcsolatos érdeklődése is inspirálja ebben, nem csak a játékszenvedély vagy a nyereségvágy. Amerikai nehézipari vagy épp tengeri biztosítással foglalkozó cégek részvényeit is megtaláljuk kezdeti portfóliójában, majd az 1910-es évek közepétől, amikor a valuták korábban rögzített árfolyama megszűnt, egyre erőteljesebben foglal el határidős devizaárfolyam-pozíciókat. Akkoriban már pénzügyi előadásokat tart az egyetemen, olvassa az ezzel kapcsolatos szakirodalmat és statisztikákat. A frank, a német márka és az olasz líra gyengülésére spekulál a dollár, a norvég és a dán korona erősödésével szemben. 1920 tavaszán azonban az európai valuták váratlanul megerősödnek, olyannyira, hogy Keynes portfóliója összeomlik, és szinte teljes tőkéjét elveszíti. Apja és néhány befektető barátja a segítségére siet, így rövid kényszerszünet után tovább üzletelhet. Két éven belül visszanyeri, sőt másfélszeresére növeli az elveszett tőkét. Ekkoriban egyre többet foglalkozik árupiaci spekulációkkal is, mert arra számít, hogy a háború okozta áruhiány felhajtja az árakat.
Az 1. világháború után a béketárgyalásokon a brit delegáció szakértőjeként vesz részt. Rövidesen rájön, hogy az angoloknak nem osztottak lapot, kiszáll, és írni kezdi profetikus művét a megállapodás várható hatásairól. Miközben a szakértő Keynes csalódottan görnyed az íróasztal fölött, a befektető Keynes igen aktív. A korábban összehozott baráti üzleti társulás mellé egy másik társaságot is gründol, egyértelműen spekulációs céllal. Közben a King’s College új főkincstárnoka és egy nagy biztosító igazgatósági tagja lesz.
A 20-as évek első felétől széles skálán mozognak a befektetései: devizával, részvényekkel és árupiaci ügyletekkel is foglalkozik, még arannyal is. Ez utóbbi miatt kritikusai a szemére hányják: vizet prédikál és bort iszik, hiszen a 20-as évektől egyre keményebben kritizálta az arany gazdasági reneszánszát. De ez butaság. Keynes a háború utáni években saját bőrén tanulta meg, hogy a befektetések világa – az ő szavaival – olyan, mint a szépségverseny: nem az számít, hogy ki a legszebb, hanem az, kit tartanak majd a többiek annak. Attól még, hogy az aranyban és aranybányákban egyszer befektetési lehetőséget látott, még nem kellett támogatnia annak bevezetését nemzetközi tartalék eszközként. Sőt.
A 20-as években részvényportfóliója elsősorban nyersanyag-kitermelő, gyártó, a közvetlen feldolgozásban részt vevő cégek papírjait tartalmazta. Olaj- és érckitermelő vállalatokba, kenderfeldolgozó és papírgyári részvényekbe fektetett. Az árupiaci ügyletekkel Keynes feleannyit keresett hat év alatt, ráadásul nagyobb ingadozásokkal, mint a devizákkal és a részvényekkel egyenként, de ez sem vette el a kedvét. Balszerencséjére: az 1929-es tőzsdekrachban a nyersanyag- és részvényárfolyamok zuhanása miatt a korábban jelentősen gyarapított vagyon több mint 80 százalékát elveszítette. Immár másodszor életében. Bár a párizsi békemegállapodás következményeit megjósolta, a nagy válságot ő sem látta előre.
A 30-as évek elejétől nemcsak közgazdasági, hanem befektetői szemlélete is figyelemre méltóan megváltozik: szűkíti a kiválasztott eszközök körét, egyre inkább részvényekbe fektet. Olyanokba, amelyeket folyamatosan nyomon követ, és amelyekben hosszú távon az állampapíroknál nagyobb hozamlehetőséget lát. David Chambers és Elroy Dimson szerint már nem fentről lefelé rendezi el portfóliójának elemeit a valószínűség-elmélet és a statisztikák alapján, hanem alulról építkezik, és az egyes cégek felől közelít. A 30-as években rendkívül sikeres, csak egy olyan év volt, amikor a King’s College portfóliója jelentősen alulteljesítette az angol részvényindexet. Viszont négy olyan év is akadt e hektikus korszakban, amikor több mint 20 százalékponttal felülmúlta. A 40-es években is csak egyszer veszít komolyan a brit piaci indexszel szemben.
Halálakor, 1946-ban jelentős vagyon maradt mind az egyetem, mind barátai és a saját számláján is. Ráadásul úgy, hogy közben a King’s College a nyereséges években jelentős osztalékot vett fel. Tehették ezt, mert – ahogy John Wasik írja – Keynes tudta: az „osztalék nem hazudik”, így a 20-as évek végétől egyre szívesebben fektetett olyan cégekbe pénzt, amelyek rendszeresen fizettek osztalékot. Fontos tudni: a hagyományos intézményi befektetés akkoriban elsősorban ingatlanokra és hasonló vagyontárgyakra épített, Keynes viszont jóval 50 százalék fölé emelte a részvények arányát a King’s College portfóliójában. Végig nagyjából egységes szellemben és sikerrel kezelte a saját és mások pénzét, nem akart mások rovására meggazdagodni. Jó kapcsolatokkal és információkkal rendelkezett, de a számokból az látszik, nem rövid távon akart ebből sikert kovácsolni, mint a későbbi hírhedt bennfentes kereskedők. Ahogy egy barátjának írta 1934-ben: az emberi tudás és tapasztalat véges, ezért nincs értelme olyan vállalatok részvényeit vásárolni, amelyekről keveset tudhatunk, és nem bízunk a vezetésében. Nagy felismerés ez valakitől, aki valószínűség-számítási ismereteire és persze nem csekély önbizalmára támaszkodva korábban százféle dologba invesztált. A 20. század második felének talán legsikeresebb amerikai befektetője, Warren Buffett nem véletlenül idézte őt, és követte ezt az értékalapú, alulról építkező magatartást.
Azok a fanyalgók, akik Keynesben mindenáron ügyeskedő spekulánst akarnak látni, rossz helyen kereskednek. Fiatalon talán túl gyorsan akart pénzt keresni, de szemlélete fejlődött, egyre körültekintőbb és koncepciózusabb lett. Ugyanakkor a kereslethiánnyal és a válságkezelés hagyományos módszereivel kapcsolatos úttörő közgazdasági elmélete és az ezzel nagyjából egy időben születő intézményi befektetési koncepciója között komolyabb szellemi kapcsolatot aligha találhatunk. Ha csak annyit nem, hogy mindkét esetben egy gyakorlati problémára kereste elszántan a megoldást, amit az elmélet, a tapasztalat és az üzleti józan ész eredeti kombinációjában talált meg.
