A női mosdóban futunk össze. Kolléganőm dúskeblű szőke, az újságírás mellett mester aikidós. Emigráns rokonlélek, Varsót hagyta ott a Columbia Egyetemért. Rajong a New York Times Modern szerelem című rovatáért, ahová írástudó olvasók küldik be szerelmi életük nagy történetét. Igaz sztorik, mesterien szerkesztve – volt idő, hogy én is függtem rajtuk. Azt meséli, úgy döntött, aktív társkeresésbe fog, elege van a New York-i magányból. Bólintok. Végtére is ebben az országban minden csak elhatározás kérdése. Csakhogy, veti fel, ahonnan én jövök, ott az ember nem árulja direktbe magát fotóval holmi weboldalon, mindenki szeme láttára, mint a húspiacon. „Legfeljebb akiket senki sem választott, végső kétségbeesésből.” Így fogalmaz. A gondolat egy pillanatra visszarepít a Times Square toronyházának szürke vécéjéből a Petőfi suli tornatermébe, ahol tízévesen, izzadó tenyérrel várom, hogy valamelyik a két csapatkapitány közül beválasszon a partizánjai közé. Abba az idétlen kidobósba, ahol egy időben elölről meg hátulról is lőhetnek labdával, ezért épeszű ember csak szociális nyomásra vesz benne részt. De mégis abba halt bele a gyerekember, ha csak állt és nézte, ahogy mindenki mást előbb szemeltek ki a csapatba.
„Most rajtad a választás sora – mondom biztatóan. – Még csak ki sem fogsz tűnni.” Az 54 millió amerikai szingli közül 41 millióan online kísérlik megtalálni az igazit. Egymilliárdos üzletről beszélünk kérem, amelyhez egy-egy delikvens átlagosan évi 52 ezer forinttal járul hozzá. Az elmúlt évben kötött amerikai házasságok 17 százaléka online szerelemből született. Mindeközben Magyarországon a legnépszerűbb társkereső oldal állítja, hogy több mint kétmillióan regisztráltak rá. A népesség 20 százaléka. Akkor most ki előtt ciki? A világ előtt, amely pont nem tud róla, vagy a potenciális társak előtt, akik csak akkor fedezik fel, ha ők maguk is regisztráltak? Épp csak veszítenivaló nincsen. „Melyik társkeresőt ajánlod?” – kérdezi válaszképp a meggyőződéssel, hogy itt és most, a szürke mosdóban, munkaidő után meg fogom vele osztani Modern szerelem történetem.
Négy hónappal azelőtt, hogy a Catskills hegyekben megkérték a kezem, fizettem 52 ezer forintot egy eHarmony nevű társkereső cégnek. Ha azt mondom, puszta kíváncsiságból, és hallgatok a fejembe szállt berzsiáni haragról egy országnyi magyar férfival szemben, akik restek voltak belém szeretni, oda lenne a bloggerbecsület. Az egyéves regisztráció árát, mely még az amerikai piacon is magasnak számít, első szűrőnek könyveltem el: amiért a másik is fizet, azt talán komolyan is veszi. Az eHarmony mögött álló tudósok, akik azt a 400 kérdésből álló pszichológiai kérdőívet összeállították, amelynek két órán át tartó kitöltésével a bejelentkezés indul, azt állítják, hogy a csodateszt alapján összehozott párok a legfontosabb kvalitásokban illenek majd össze. Ezen az oldalon nem keresgélhet az ember sok millió profilos adatbázisban, helyette jó esetben egy-két embert lát hetente, akivel a rendszer a kompatibilitásmutatók alapján összeboronálja.
Azt ígérik tehát, hogy a legfontosabb kritérium megállapítását, azaz, hogy milyen ember illik hozzád, pszichológiai algoritmusok alkalmazásával leveszik a válladról. Tizenöt éve próbálom ezt az egy dolgot jól eltalálni, különösebb sikerélmény nélkül – sokkal nagyobb összeget is kifizetnék annak, aki felsorakoztat egy rakat potenciális társat, akik közül mindegy, kit választok felszínes preferenciáim, valamint az orrom alapján, a lényeg működni fog. Mert ha valamit tanított ez a tizenöt év, az az, hogy egyáltalán nem biztos, hogy az teszi boldoggá az embert, amire vágyik.
A teszt kitöltése nem esik jól. Nem nehéz megadni, hogy az ideális társ 30 és 50 év közötti legyen, 175 centinél ne sokkal alacsonyabb, ne igyék, ne dohányozzék. Élhet bárhol – nem bíztam benne, hogy pszichológiai tesztem országon belül talál hozzám illőt –, ha magyar, hazaköltözöm érte. Egyetemet végzett legyen. Megtorpanok. Ez előítéletes kitétel – ha online profil alapján ítélünk, a legjóképűbb pasi is elhalványul a jobb iskolákkal, jobb állással, magasabb státusszal rendelkező mellett. De igazit a vallás kérdésénél nyelek. Ikszelem a keresztényt, az ateistát és a zsidót. A buddhistával ki is merül a liberalizmusom – a hindu és a muszlim kockák üresen maradnak. Kicsit bánt a dolog, de megyek tovább. Az etnikai kérdés aztán annyira elkedvetlenít, hogy kis híján felhagyok a projekttel. Általános iskolában, abban, ahol partizánozni kellett tesin, nagyon tetszett a Tóth Marci. Tóth Marci cigány volt, nekem meg még fogalmam sem volt a kategóriával járó előítéletekről, azt sem vettem észre, hogy Marci más lett volna, mint én. Marci meg engem nem vett észre, de lám, ilyen messzire nyúlik vissza a meggyőződésem, hogy rasszvak vagyok. Aztán húsz évvel később megkapom az 52 ezer forintos kérdést: lehet az ideális társ kínai? Indiai? Fekete? Esetleg filippínó? Marad megannyi üres rubrika meg a szégyen. Az élet persze túljár a komputerek eszén, de erről majd később.
A virtuális világ persze maga az élet. Legalább annyi időt töltünk számítógép előtt, mint távol tőle, legalább olyan érdekes dolgokkal, mint az áram nélkül működőben. El kéne végre engedni a meggyőződést, hogy ami online történik, az nem a valódi életünk. Ha szívesebben csevegünk Facebookon a másikkal, mint élőben, az árulkodik a kapcsolat minőségéről, de attól még a beszélgetés valódi. Abban, hogy valakinek előbb a gondolataival találkozunk, és csak utána a tűzzel a szemében, ugyanaz az izgalom rejlik, mint ha ez fordított sorrendben történik. Az eHarmonyn az ismerkedést kezdeményező ötven előregyártott kérdés közül kiválaszt ötöt, és elküldi. A 32 éves jóképű Juan (quantitative trading strategist New Jerseyből) azt kérdezi, hogyan reagálnék, ha elvinne egy buliba, ahol senkit sem ismerek. A lehetséges válaszok között van előregyártott (a közelében maradok, és megvárom, amíg bemutat a többieknek, vagy elvonulok, és jól érzem magam egyedül), de válaszolhatok a saját szavaimmal is. Erre sor is kerül, amikor Juan azt kérdezi, pontos vagyok-e („Tegnaptól.”). Tizenöt év múlva külvárosi házban vagy belvárosi lakásban szeretnél élni? (Valamit írok, mégsem rémiszthetek el egy idegent a szaunás faházzal a finn fenyőrengetegben.) A szombati buli számodra színházat, mozit, táncos helyet vagy sporteseményt jelent? (Jóképűnek jóképű, csak hülyeségeket kérdez, gondolom ezen a ponton, ha azt hiszi, az a lényeg, mit csinálunk, és nem az, hogy együtt, és bosszant, hogy közhelyeket provokál ki belőlem.) Azután én választok kérdéseket, és persze sokkal izgalmasabbak is akadnak. Például: El tudnál-e költözni a szerelmedért, Juan. Hónapokat „elkérdés-feleletezem” így, amíg eljutok az első randikig:
A 28 éves sebész medikus Indianából a queensi metró vonalának a végén várt autóval, hogy Long Island apró félszigetnyelvére kiránduljunk, ahol Exupéry A kis herceget írta.
A 30 éves brazil programozó a koreai negyed háromszintes spakastélyába vitt, medence- és szaunaparadicsomba.
A 36 éves New York-i feltalálóval a Hudson partján fekvő idős kastély kertjében szereltünk a fejünkre agyhullámmérőt, mely koncentrációnk segítségével mozgatott egy labdát – kvázi fejben fociztunk.
2013 nyarán boldog voltam, hogy belevágtam a kalandba. A kérdés – hogyan lesz a három jelöltből egy, ha lesz egyáltalán – még nem volt aktuális. De a gyenge partizánjátékos mezéből való kibújás igen. Melós dolog, szinte mindig egy jogos félelmen való felülkerekedés az ára, de megéri bele-beleszólni a sorsba. És csak másodsorban a Nagy Ő miatt.
A szerző a Reuters hírügynökség munkatársa. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja.
